Egy Pohár Bor

MINDEN ÉN

Állok a Frankel Leó úton és figyelem a villamost. Egy bajusz van az elején. Csinos darab és sokan szeretik. Többen, mint engem.
Majd elgondolkodom azon, hogy ez igazából nem is baj. A villamost sokan szeretik, engem meg éppen elegen. Hűvös van és a testem fázik; talán kicsit alul öltöztem. De az arcomnak melege van.
A megállóban, emberek lefelé bámulva, mind néznek valamit, ami nem én vagyok.
Miért nem engem néznek?
Régen bosszantott, de mostanra kicsit hiányzik. Sőt fáj, hogy már levegő vagyok.
Áporodott, lénytelen.
Lényegtelen.
Lassan megérkezik az én villamosom is és felszállok. Tele van, de még maradt egy szabad ülőhely.
Szinte versenyt futunk én és egy másik félember. Leültem, sikerült; de kicsit bánt. Talán át kellene adnom a helyet?
Beletörődve nyomom a fejem az ablak üvegnek, s a sapkám is odébb csúszik. Sötét van kint és látom magam, mintha a semmiben lebegnék és úgy haladnék céltalan.
Ki áll egy cérna a dzsekimből. Egy olyan, ami nem oda illik,
ez is én vagyok.
Mély levegőt veszek, majd mielőtt kiáltani tudnék elalszom.
A meg nem történt üvöltés is én vagyok.
Aztán felébredek épp időben és ismét kinézek az ablakon. Valaki vállon bök és kéreget. Mosolygok, mintha nem érteném.
A zsebemben lapuló kezeletlen jegy is én vagyok.
A baj csak az, hogy nem lyukasztottam és az alak aki bögdösött már ideges.
A kurta bajsza alatt a grimasz is én vagyok.
Megáll a villamos és én felpattanok hirtelen, majd futok, ahogy csak bírok. Hazáig meg sem állok, csak néha amikor már úgy érzem nem kapok levegőt.
A levegő is én vagyok, de már kevés jutott belőlem.
Majd végül haza érek és a táskámhoz nyúlok, de nincs ott. A villamoson hagytam, mielőtt rohanni kezdtem.
Most már tudom... a villamoson hagyott táska is én vagyok.