Egy Pohár Bor

SZEMBEN VELED

Újra és újra ismételni a semmit
Mert ahogy élek az mégis mit jelent?
Bűnbocsánatot nyerni azért, hogy nem tettem meg..
Mert nem mertem.
Ő csak szembe ült velem és én csak néztem. Nem jöttek szavak.
Még most sem jönnek igazán.
Hallom a csendet kettőnk között. Ez frusztráló némaság.
Előrébb húzodom. Érezni akarom a személyes terét. Nem mozdul csak figyel. Szinte farkas szemet nézünk egymással és a csend továbbra is folytogat. Mit mondhatnék neki? Annyi ígéret, annyi hamis eszme és hova jutottam végül. Itt ülök vele szembe, szótlanul.
Mosolyog. Oh az a gyermeki mosoly. Az a szelíd, fájdalmak nélküli, pimasz szájhúzás. Hát ennyi maradt belőle?
Előrébb hajolt ő is. Szinte tapintani lehet a feszültséget közte és köztem. Magához húz és mégis taszít, mintha egy mágnes állandóan pólust váltana.
Majd végre megtörténik. A csendet egyetlen szó töri meg, ami újra és újra ismétlődik bennem.
"mondd miért?"
Éles késként vájta át mellkasom, s szinte alig kaptam levegőt. Remegő kézzel nyúlok felé és mihelyst hozzá érnék porrá foszlik.
Ám tompán még most is hallom, ahogy fohászkodva azt kérdezi: "miért felejtetted el, hogy ki vagyok?"
Végül beletörődve a fájdalom mardosó érzésébe ismét inni kezdek.
Bár csak ne ültem volna le magammal szembe. Így látnom kellett, hogy mi voltam és mivé lettem mostanra.