🥀Más szemmel a világ🥀

🐱Tizenkettedik rész🐱

Hétfőn újra meglátogattuk apát. A doktornő szerint az állapota fokozatosan rosszabbodik, hiába érzi jól magát apa. Szerinte már csak hetek kérdése, hogy mikor veszítjük el. Viszont most várunk, mivel ezt a hírt apával is közli. Pedig olyanszépen javult. Már majdnem...
Kint ültünk a kórterem előtt, mikor kijött a doktornő.
- Elmondtam apátoknak, és ő úgy döntött, nem akarja folytatni a kezelést. - arca szomorú volt, és látszott, hogy nem veszi félvállról az egészet.
- Tessék? - kérdezte Ash, sokkosan.
- Figyelj, én ajánlottam ezt neki. Már pár napja csökkenteni kezdtük a gyógyszer adagját, emiatt is érzi jobban magát. Már amúgy sem segíthet neki, és a beleeggyező nyilatkozatot is aláírta. Szeretne haza menni veletek, de ha folytatjuk a kezelést, ez nem lehetséges. - magyarázott, én pedig csak szomorúan néztem Ash könnyes szemeibe. Éreztem én is a gombócot a torkomba, és a fejem is kissé lüktetett a sírás visszatartásától.
- Van néhány papír amit alá kell írnod, Ashton. Gondolom apukád, nálad fog lakni. - szólalt meg újra a doktorő.
- Igen, megyek is. Summer, te addig menj be apához ha akarsz. Használj ki minden pillanatot. - mosolygott rám szomorkásan, én pedig tettem amire kért. Halkan mentem be, hátha alszik. Igazan is volt. Arca békés volt, miközben a hátán fekve aludt. Tenyerei a mellkasára voltak fektetve, és már ki volt véve belőlük a branül. Halkan ültem le a teremben lévő székre és csak figyeltem kisimult arcvonásait. Fején egy kendő volt, szemei alatt sötét karikák, kezei pedig csontsoványak voltak. Ajkai ki voltak száradva és egy, szinte már fehér színt vettek fel. Szomorú voltam, hogy ez történt vele, és hogy csak néhány hetünk van megismerni egymást.
A gondolataimból a telefonom rezgése szakított meg. Még induláskor vettem le a hangját. Gyorsan kisétáltam a teremből és felvettem a készüléket. Mike hívott.
- Szia, Summer, még a kórházban vagytok? - szólalt meg.
- Igen, Ash épp valami papirokat intéz, hogy apát haza engedhessék. - sóhajtottam.
- De hát, nem úgy volt, hogy a kezeléshez be kell feküdjön a kórházba?
- De, viszont apa nem akarja folytatni. Hetei vannak hátra, és azt otthon akarja végigcsinálni. - mondat végére szipogni kezdtem, mivel már nem tudtam visszatartani a könnyeimet.
- Hé, ne sírj, kicsi cicám! Tudod, hogy nem szeretem. Kijöttem a munkából, úton vagyok a kórházba, úgyhogy ne sírj, rendben? - kérdezte lágyan.
- Igyekszem. - válaszoltam folytott hangon.
- Tizenöt perc és ott vagyok. Oké?
- Mhm... - bólintottam szipogva, hiába nem látja.
- Jól van. Most leteszem, ígérem sietek ahogy csak tudok.
- De azért vigyázz magadra. - mondtam, két mélylevegő közt, melyekkel nyugtattam magam.
- Rendben. Mindjár ott vagy, szia! - köszönt el.
- Szia! - nyomtam ki a készüléket. Ekkor érkezett meg Ash is, aki amint meglátta a könnyes arcom és vörös szemeim, hozzám sietett és szorosan átölelt.
- Apa alszik, Mike meg mindjárt itt lesz, és haza visz. - közöltem vele a tényeket. - Megyek, megmosom az arcom. - váltam el tőle.
- Rendben, menj csak. Bent leszek apánál. - mosolygott rám szomorúan, egyben bíztatóan.
El is indultam a mosdó felé, ahol leöbblítettem az arcom. A hideg víz hűsítő hatására nyugadtabb lettem. Hagytam hogy a frissítő vízcseppek lefollyanak az arcomon, kissé benedvesítve a pulóvert ami rajtam volt. Végül kéztörlő híján, a pulcsim ujjával töröltem meg az arcom, majd visszamentem apához. Ash épp akkor költötte őt, mikor bértem. Laposakat pislogva ült fel, apa, az ágyon, egy nagy ásítás kíséretében.
- Szia, apa! - mosolyodtam el halványan. A szomorúság ismét átjárta az elemém, és éreztem az erős nyomást a szememnél, végül pedig bekönnyesedtek szemim. Ezt apa is hamar észrevette, így kitárta karjait. Az ő szemei is szomorúságtól csillogtak.
Sietve bújtam ölelő karjaiba, és eddig bírtam. Hangos és csillapíthatatlan zokogásba kezdtem. Vállaim szüntelenül rázkódtak, hüppögni is elkezdtem és lassan azt éreztem, hogy nem kapok levegőt. Hallottam ahogy kinyílik az ajtó, de nem figyeltem, hogy ki az. Nem sokkal később két kar fonódott körém, melyek elhúztak apától.
- Summer, kicsi cicám, hé! Nézz rám, hallod? - szólongatott, mire rá emeltem tekintetem. Homályosan láttam könnyeimtől, hüppégeseim miatt pedig még mindig rázkódott a vállam.
- Figyelja rám, jó? Vegyél mély levegőket. Így, oké? - ezzel el is kezdett mély levegőt venni. Próbáltam utánozni, viszont az elején, még nem nagyon sikerült. Mike ezt látva kezét óvatosan az arcomra simította, homlokát pedig az enyémnek döntötte. Óvatosan cirógatta arcom, ezzel megpróbálva lenyugtatni. Ez a módszer hatásos volt, mivel hamarosan sikerült lenyugodjak. Nem teljesen, de már nem álltam a fulladás szélén.
- Jól van. - sóhajtott fel Mike. - Nincsen semmi baj. - súgta, magához ölelve. Vállába fúrva az orrom szívtam be fahély illatát, mely teljesen lenyugtatott.
- Jobb? - kérdezte Ash aggódva.
- Mhm... - bólogattam, viszont nem húzódatm el Mike nyakától, mert féltem, újra elkap a zokogás, ha ránézek apára. A tudat hogy meg fog halni...felemészt.
- Kimegyünk, rendben? A friss levegő jót fog tenni, ti addig cuccoljatok össze, a kocsinál várunk. - magyarázta Mike, miközben segített felállni.
- Oké, persze! - bólogatott Ash, szemeiben pedig aggodalom csillogott, még apáéban szomorúság.
Lefele menet, Mike, végig a vállamat karolva sétált, én pedig a farkincámon huzogattam végig a kezem, idegességem kimutatva.
- Nem lesz baj, rendben? Erős vagy, és fel fogsz állni, én pedig végig melletted leszek. Jó? - állt elém Mike, mikor a kocsihoz értünk. Némán bólintottam, így a *kék hajú nyomott egy puszit a homlokomra.
- Kaphatnék...esetleg...? - zavarban voltam, és igazából nem is tudom mi járhatott a fejemben, mikor kiejtettem a szavakat a számon.
- Mit szeretnél? - mosolygott rám lágyan és kedvesen.
- Egy...csókot. - az utolsó szót olyan halkan sutymorogtam, hogy csoda, hogy meghallotta. Nem mondott semmit, viszont mosolya szélesedett. Feje szép lassan közeledett, végül pedig ajkaink találkoztak egymással. A hasamban keletkezett bizsergés elnyomta a gombócot a torkomban, és másra se tudtam koncentrálni, csak Mike puha ajkaira. Lassan és finoman mozgattuk szánkat, így teljesen lenyugodtam. Karjaimmal átöleltem a nyakát, még ő a hátamat karolta át. Így álltunk ölelkezve, miközben finom csókot váltottunk. Percekig állunk így, mikor végre sikerült elválnunk egymástól. Igaz nem teljesen, mivel én rögtön a nyakába bújtattam a fejem, de ha egyszer ez nyugtat meg, nincs mit tenni. Olyan tíz perc múlva Ash és apa is megjöttek, így indulhattunk is haza. Mármint Ash-hez.

Befejezve: 21.02.16
Javítva: 21.04.18.
Publikálva:21.06.18.

*Szomorúság