Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Csalódottan ültem az őszi gyenge napfényben a kórház előtti padon. Ültem, mégis úgy éreztem, hogy egyre közelebb kerülök a zuhanási ponthoz. A lábaim remegtek és már nem is szorongattam a kezemben tartott orvosi papírokat hanem apró fecnikre téptem őket. Olyan undorral néztem a névtáblát ami ki volt rakva a porta melletti hatalmas táblára, hogy szinte leégettem onnan. Dr. Stephen Strange. Ez az ember ígéretet tett nekem, hogy bármibe is kerüljön neki segít a bátyámnak meggyógyulni. Igazából lehetetlen volt, de én hittem benne és megjobban hittem amikor megígérte nekem. Talán azért, mert olyan szép helyen ígérte meg, egy fantasztikus vacsoránál, szépen felöltözve, szerelmesen nézve egymásra. Annyira hülye voltam, hogy beleszerettem a bátyám doktorába! Minden olyan tökéletes volt pár hétig, túlságosan is hogy hihető legyen.
- Elnézést - érintette meg valaki óvatosan a vállam - ön lenne Ms. Roman? - egy ápoló volt az, talpig műtős ruhába öltözve.
- Igen - csuklott meg a hangom egy pillanat alatt.
- Alá kéne írnia pár papírt - akadt meg - a bátyját illetően.
- Máris megyek - kaptam össze a cuccaimat és nagy nehezen felálltam a helyemről.
Irtóztam bemenni a kórházba szó szerint a hideg rázott tőle. Ahogy egyre jobban közeledtem az ajtóhoz úgy éreztem azt, hogy a mellkasomat mintha nyomná egy bazi nagy nehezék. Vagy csak ezt hívják fájdalomnak, dühnek nem tudom mi is ez pontosan. A lényeg, hogy iszonyat szar érzés. Csak abban reménykedtem, nehogy elbőgjem magam valamikor, mert biztos sikerülne. Teljesen kiszámíthatatlan vagyok most.
- Itt vannak a papírok - tette elém a fekete dossziéból a lapokat. - Az aláírásokat és az adatokat ide írja kérem. Amint végzett még bemehet hozzá mielőtt lekapcsoljuk a lélegeztetőgépről - olyan halkan és gyengéden mondta, hogy majdnem összeestem az asztal előtt. - Esetleg kér egy pohár vizet vagy kávét?
- Egy kis víz jól esne köszönöm - fel se pillantottam a lapok közül, nem volt erőm hozzá.
Minden sor összefolyt és úgy éreztem magam mint egy első osztályos gyerek aki éppen olvasni tanul. Odafirkantottam a nevemet a papírok aljára még mielőtt meggondolnám magam és kivágnám az ablakon az egészet. Azt hittem korábban, hogy tombolni fogok esetleg olyat teszem magammal aminek nem lenne jó vége, de semmit se éreztem. Annyira üres volt minden, hogy amikor lehelyezték elém a műanyag poharat tele vízzel az volt a leghangosabb dolog ami kirázott a bambulásomból.
- Szia - fogott a csuklómra egy kesztyűs kéz.
- Menj a francba - dünnyögtem magam elé, majd éreztem ahogy az üresség helyét hirtelen betölti a perzselő méreg.
