𝑹𝑶𝑺𝑬𝑵𝑹𝑶𝑻 • Grindeldore• 𝐁𝐞𝐟𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭𝐭

⊹⊱16⊰⊹

──⊹⊱✙⊰⊹──

A levegőben érződött, hogy a nyár már a vége felé járt.
Albus naphosszat a szobájában ült, a plafont bámulva.

A szemei vörösek voltak, a torka pedig ki volt századva. A szíve mélyén abban reménykedett, hogy csak álmodott mindent, és az előző négy nap meg sem történt.

Nem beszélt az öccsével, az egyetlen társasága a sötét szobája volt. Megbánta hogy elküldte Gellertet, de abban a pillanatban egyszerűen nem tudott tisztán gondolkodni.

Már szinte fizikai fájdalmat érzett mikor Gellertre vagy Arianára gondolt. Két embert veszített el egy nap alatt, és csakis ő tehetett róla.

Dumbledore nem látta értelmét annak, hogy tovább éljen. Az egyetlen dolog ami megállította az öngyilkosságtól az a húga temetése volt.

Erőtlenül öltözött fel a fekete öltönyébe.
Már csak egy óra volt Ariana temetéséig.

Albus nem érezte úgy, hogy képes lenne eltemetni a húgát. Nem akart találkozni a régen elfelejtett ismerősökkel, és végig hallgatni a hamis részvét nyilvánításukat.

Az egyetlen ember akire szüksége volt az Gellert, és titkon abban reménykedett hogy ő is ott lesz.

Albus korábban indult a temetőbe, mivel nem akart találkozni az öccsével. Szemeit a cipője orrára szegezve sétált végig az utcákon, nem figyelve senkire sem aki esetleg elhaladt mellette.

Az egyetlen dolog ami az eszében volt, az Arianan. Nem érdemelte meg a halált. Hosszú idő után először volt boldog. Albus tényleg elhitte hogy meggyógyíthatják őt.

Csak akkor jött rá mennyire elrontott mindent, mikor végig nézte ahogy Ariana koporsóját a földbe helyezik.

Elphias volt az egyetlen, akit tényleg érdekelt Albus hogyléte. Nem tehetett sokat a barátjáért, hiszen a felét sem tudta annak ami történt.

A temetés gyorsan elment, feketébe öltözött emberek serege vonult ki a temető kapuján. Albus még nem bírta otthagyni a húga sírját.

Hangtalanul állt a friss sír felett. Újra és újra bocsánatot kért húga élettelen sírjától, de ez semmit nem vett le a válláról. Nem volt képes tovább maradni a temetőben, ezért egy hirtelen gondolattal elhoppanált. 

Egy fagyos tengerparton állt. A testén végig futott a hideg, a haja pedig össze borzolódott az erős szélnek köszönhetően. Nem tudta miért pont ezt a helyet választotta, mivel még egyszer sem járt errefelé. 

Olyan érzése támadt hogy valaki figyeli, azonban mikor megfordult, senkit nem látott. Teljesen egyedül volt a gondolataival és a rémképeivel. 

Úgy érezte a lábai már nem akarják tartani, ezért leült a hideg fűre. Nem tudott mit kezdeni magával, semmilye nem volt.

Az eltelt napokban számtalanszor feltette a kérdést, hogy mi lett volna ha Gellert szerette vona őt. Tudta hogy ezekkel a gondolatokkal csak fájdítja a szívét, mégsem tudta abbahagyni az ezen rágódást. 

"Expecto Patronum." idézte elő a pálcájából a patrónusát. 

A főnix erőtlenül körözött Albus feje fölött, a megtépett szárnyiból hullottak a tollak, és sokkal homályosabbnak hatott mint általában. 

"Üzenem Aberforthnak hogy a ház papírjai a konyhaszekrényben vannak, és hogy ne aggódjon, soha többő nem fog látni." Mondta rekedten a madárnak. 

A főnix bólintott, és már készült elrepülni az üzenettel. 

"Még várj egy kicsit. Várj amíg vége." Szólt utána Albus. 

 A főnix megrázta a fejét, és Albus nagy meglepetésére egy másik állat formáját vette föl.

"Miért vagy itt?" Kérdezte meglepetten Dumbledore. 

"A patrónusod hívott." Válaszolta egyszerűen a leginkább lóhoz hasonló állat.  "Tudja mit akarsz tenni. Nem halhatsz meg, Albus. Majd egyszer te is újra boldog leszel." 

"Honnan gondolod ezt?" 

"Az én gazdámnak is köze van a jövődhöz." 

"Ki a gazdád?" Albus nem tudta elhinni hogy valaha is boldog lesz. 

"Nagyon jól ismered őt, és majd a jövőben mégjobban megismered. Az egyetlen dolog amit tenned kell az, hogy életben maradsz. Sokkal több vár rád mint te azt gondolod, pup-.... Albus."