Nem is olyan ártatlan (Bosszúállók ff) [BEFEJEZETT]

1. Az ellenséges bázison

Mikor kinyitottam a szemem, úgy éreztem meghaltam. Egyik tesztrészemet sem bírtam mozgatni a fájdalomtól, ami körbe ölelt. Kicsit jobban körül nézve rájöttem, hogy nem csak a fájdalom teszi ezt velem, hanem meg vagyok kötözve. Azt nem sikerült megtudnom, hogy hol vagyok, mert mikor a körülöttem álló emberek észrevették, hogy magamhoz tértem gyorsan egy zsákot húztak a fejemre, és elvittek.

Körül belül másfél óra múlva megállt az autó, amibe behajítottak, és kezdtek kirángatni. Bevittek egy nagy épületbe, ahol leültettek és végre levették a fejemről a zsákot. Gyorsan körbe is néztem, de a félhomályban nem sokat láttam. Rajtam kívül vagy öt ember állt a fegyverrel a kezükben. Első ránézésre rendőröknek hittem őket, de mikor az egyik rám fogta a fegyvert, rájöttem, hogy valami emberrablók, vagy lecsúszott katonák között. Elkezdtek beszélni, pechemre teljesen más nyelven, tehát egy szót se értettem belőle.

Aztán mikor befelyezte a párbeszédet, bejött egy öltönyös férfi, és leült velem szembe, az asztal túlsó oldalára. Mélyen a szemembe nézett, amitől kicsit megilyedtem. Majd hirtelen megszólalt, mire a többiek akik a teremben tartózkodtak kimentek. Síri csend volt a teremben, néhányszor még levegőt is elfelejtettem venni, annyira meg voltam rémülve.

-Hogy hívnak? -Kérdezte tőlem. Erősen gondolkoztam, de sajnos semmi értelmes sem jutott eszembe, ezért inkább visszakérdeztem.

-Hol vagyok? -Mondtam annyira halkan, hogy szinte senki se hallja. Erre annyira feldühödött hogy felpattant és megragadta a pólóm nyakát, aminél fogva felemelt a székről.

-Kérdeztem valamit !! - mondta olyan hangosan, hogy azt hittem megsüketülök-Azt hiszed vicces amit csinálsz? Azonnal ki vele ki vagy te, és mit kerestél a bázisunkon! -Mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

-Esküszöm uram, hogy nem tudom-hebegtem.

-Ne add itt nekem az ártatlant, tudom, hogy kinek dolgozol-kiabálta le újra a fejemet. Ekkor kicsit megenyhült a dühe, mert valóban eszébe jutott valami, és nagyon nyugodtabban folytatta-Szerinted mennyire vagy fontos nekik? -Jött a felettébb meglepő kérdés.

-Elnézést de kiknek? Sajnálom, de fogalmam sincs hogy miről beszél-mondtam neki mire hirtelen lerakott (pontosabban ledobott) a székre.

-Tökéletes leszel a tervembe-jelentette ki majd ott hagyott. Hallottam ahogyan kint kiosztja a feladatokat a katonáinak, a gondolatoknak, mert mikor fejezték be a két fegyvert és átvittek egy másik, kicsit világosabb szobába.

Gyorsan fel is térképeztem a „lakhelyem": egy teljesen szürke néhol penész, alig 5 négyzetméteres szoba, egyszerű betondarab és egy rácsos ablak. Odamentem volna az ablak kinézni, de a tesztet mindig mindig nem volt hajlandó, amit csinálni amit szeretnék, ezért ülve maradtam és gondolkozni kezdtem.

Itt vagyok egy random bázison, ahol bezártak egy felettéb otthonos kis szobába, és azt várják tőlem, hogy elmondjam miért vagyok itt. De én nem is csináltam semmit. Ekkor esett le a tantusz:

-Te jó ég! Elvesztettem a memóriámat-kiabáltam a kelleténél lehet kicsit hangosabban, mivel az egyik fafej aki idehozott, megfordult, kinyitotta az ajtót és kaptam tőle egy szépen ívelt maflást. Kis idő után felkászálódtam a földről, és a fejemhez kaptam.

-Aucs! ...- folytattam volna, de mivel a pofonosztogató mordult egyet, inkább csak magamba folytatom a káromkodást.

/ Hetekkel később /

Már olyan régóta vagyok itt, és annyira unatkoztam, hogy neveket adtam az őreimnek, és kitaláltam, hogy valaki valaki talál akkor hogyan fogok bemutatkozni neki. Igen tudom kicsit fura, hogy ilyen lazán kezelem és hogy nem kiabálva, meg sikítozva töröm szét a falat, de az az igazság, hogy már megpróbáltam és csak rosszabb lett.

Egyik nap kezdtem rugdosni az ajtót hátha kidől, de pechemre hirtelen kicsapódott, ezzel enyhén hátralökött, majd kezdött a móka. Bejött a szobámba Maflás (ezt a nevet adtam neki), és nevéhez híven járt el. Nos, igen ... Szerintem őt szórakoztatja az ha pofozhat, mert eddig bármit csináltam ami neki nem tetszett, bejött a kis börtönömbe és rövidre zárta a megbeszélést.

És én a zseni, azért tudok minden nap próbálkozni ellógni a „kedves vendéglátóimtól", ezért ha leginkább valaki megtalálta tutira azt mondta, hogy egy emberi alakot öltött szilva vagyok. Jelenleg nem sok különbség lenne köztünk.

Miközben én ezen gondolkodtam (mert ugye annyira ráérek), odakint mindenki kezdje rohangálni és kiabálni. Mivel a lábaim még mindig fájnak és gyengélkednek, ezért csak odakúsztam az ajtót és kikukucskáltam rajta. Valaki látható megtámadta őket (haha, úgy kell nektek).

-Itt vagyok! Hahó, segítség! -Kiabáltam hátha valamik támadó meghalja. De sajnos Maflásnak nagyon jó füle van. Rám nézett, és én már összeszorítottam a fogaimat felkészülve ezzel a pofonra. De most más meglepetéssel készült számomra. Felemelte a fegyverét és meghúzta a ravaszt. A hasam jobb oldalt találta el, én pedig azonnal összeestem. Ő pedig mint aki jól végezte dolgát, odébb állt.

Utolsó lélegzetemet összegyűjtöttem, és kiáltottam még egy utolsót. Aztán csak vártam, vártam és vártam, és még mindig vártam, amikor bekapcsolt egy riasztó. Nem tudom mit jelezhetett, de valamiért gyorsabban kezdtem el venni a levegőt, és furcsa képeket cikáztak a fejemben.