Nem is olyan ártatlan (Bosszúállók ff) [BEFEJEZETT]

26. Az utolsó Barnes

Az éjszaka szinte semmit sem aludtam, mert végig sírtam, vagy pánikoltam. Minden sokkal nehezebb a szeretteim nélkül. Mindig ez van: bármit is birtokolsz, amíg nálad van szinte semmit sem jelent neked, hiszen természetesnek tűnik hogy rendelkezel vele. De amikor elveszíted, akkor jössz csak rá mennyire fontos is volt neked az a valami, vagy valaki...

Ilyen gondolatokkal, szétsírt szemekkel, és remegő testtel ültem a cellámban, és vártam a parancsot.

Háromnegyed óra ücsörgés után, kinyílt az ajtó, és megkaptam a reggelimet, ami ma sem volt több egy szelet kenyérnél, és egy pohár víznél. Gyorsan megettem, mert a hasam már majdnem kilyukadt az éhségtől.

Ezek után kezdődött a nap... Elvittek edzésre, ahol nagyon kemény katonákkal, és robotokkal kellett megküzdenem. Szerencsére mindegyik kinyúlt a kezeim alatt, ki hamarabb, ki később. Mikor már kezdtem fáradni, szerencsémre jött az ebédszünet és pihenhettem egy kicsit.

Délután egy különleges bevetésre mentünk, ahol egy egész városnyi ellenséget kellett elrakni lábalól, és a túszokat is ki kellett szabadítani. Nagyon egyszerűen ment, mert mindenki összetartott, és így gyorsan végeztünk is vele.

/Egy héttel később/

Egy újabb küldetés, és újabb halálozások... De ez feltűnően egyszerűen ment: nem voltak sehol sem őrök, és nem kapcsolt be a riasztó sem... Hátra maradtam, megvizsgálni a helyszínt, mikor valaki mögöttem elkezdett fütyülni.

-Lám-lám-lám... Az utolsó Barnes- kezdett el lassan felém sétálni, mikor én megfordultam- Jól tudom, hogy mindnekit kinyírattál magad körül, csakis a munka miatt?- kérdezte egy gonosz mosoly kíséretében.

-Úgy tűnik rosszul értesültél...- vigyorogtam rá, mire ő értetlen fejet vágott- Nem az én kedvemért csinálták- kiabáltam rá- Amúgy meg, ismerjük mi egymást?

-Téged mindenki ismer...- derült fel újra az arca- Híres vagy! Én csak most kezdtem ezt a szakmát..... és te vagy a példaképem- állt meg előttem nem sokkal- Karli vagyok...Karli Morgenthau, és nagyon örülök hogy végre találkoztunk- nyújtotta felém kezét barátságosan.

-Örvendek...- ráztam meg a kezét- Szeretnél valamit tőlem, vagy csak köszönni jöttél?- fontam keresztbe a kezeimet.

-Szívességet szeretnék kérni tőled...- kezdett bele.

........................................................................................................................................................

-Ez nem is hangzik annyira rosszul- kezdtem el én is vigyorogni- Benne vagyok!

-Örülök, hogy ezt mondtad, mert akkor kezdhetjük is...

Kicsivel később megismertem az összes Zászlóirtót (Nem vagyok biztos benne hogy így hívják őket, szóval srry.), és kezdődött is a móka. Először még csak embereket toboroztunk, majd egy kicsivel később, a Hydra erejét felhasználva, több helyen is lecsaptunk.

Pár héttel később, Karlival igen jó barátnők lettünk, és elmeséltem neki a történetem, majd ő is az övét. Sokat nevettünk küldetések közben, úgy tűnt, sikerült találnom egy olyan baráti társaságot, ahol biztonságban érezhetem magamat, és ahol megértenek.

Mivel nincs állandó lakásunk, ezért legtöbbször nyílt ég alatt alszunk. Néha megcsináljuk azt az igazi táboros fillinget, amikor körbeüljük a tábortüzet, és mindenféle történeteket mesélünk.

Sokszor jutnak eszembe a Bosszúállókkal töltött idők, de próbálom teljesen elfelejteni őket, és a jelenre koncentrálni, hiszen tudom hogy ők is így akarnák.

Karli elmesélte, hogy itt mindenki elveszítette a szeretteit, szóval együtt éreznek velem. Azt is mondta, hogy a csapat régi vezetője, és egyben alapítója nem régiben húnyt el, egy ellenük elkövetett merénylet során.

Idővel az is kiderült, hogy nem csípik túlzottan a Bosszúállókat sőt, van aki kifejezetten utálja őket. Ezt megtudom érteni... A Bosszúállók külső szemszögből nem mindig a jó célokat szolgálják, inkább a saját, önös megoldást választják.

Egyik nap, mikor osontam a helyemre, a fülesemben valaki hihetetlenül hangosan kezdett el ordibálni, úgy hogy azt hittem megsüketülök.

-ITT VANNAK!!!!!- ordította teli torokból, olyan ijedten, mint aki szellemet látott.

-Héééé....- ordítottam vissza neki, mire végre abbahagyta- Mégis kik?

-A BOSSZÁLLÓK!!!- kiabálta már kicsit nyugodtabban.

Bennem megfagyott a vér... Mit keresnek itt? Hiszen ők meghaltak? Vagy csak elhitették velem, hogy beálljak közéjük? Hihetetlenül dühös lettem, és a saját szememmel akartam látni azt hogy tényleg élnek, ezért előre rohantam.

Amilyen szerencsétlen vagyok, naná hogy a kereszttűzben álltam meg, és jó párszor el is találtak. Közben a fülesemben hallottam, hogy mindenki kiabál nekem, hogy mégis mi a fenét csinálok. Meg hogy megfogom magamat öletni.

Gyorsan egy védőburkot csináltam magam köré, mert már így is eléggé véreztem. Próbáltam kivenni a mozgó alakokból, hogy pontosan kik is lőnek rám, de minden kezdett elhomályosodni.

Még az utolsó erőmmel, felteleportáltam a bázisra, ahol a fegyverek voltak, majd pedig minden elsötétült.