𝐒𝐳𝐚𝐛𝐚𝐝𝐬𝐚́𝐠 || 𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜 ||

nyolc

Amint visszaértünk és leültünk a fiúkhoz egyből elkezdődött a faggatózás, hogy merre jártunk az elmúlt fél órában. Nekik ez furcsa lehet, de nálunk lányoknál ez teljesen normálisnak számított. Gyorsan megnyugtattuk őket azzal, hogy ez csajos ügy és ezzel le is zártuk a témát. Az egész beszélgetés jobb ha kettőnk között marad. Mindenki beszélgetett vagy nevetett, viszont nem bírtam nem észre venni Carlát és Lewist, akik a kelleténél jobban össze voltak melegedve. Pontosan megvolt a véleményem az egészről, viszont nem szándékoztam megosztani ezeket a gondolatokat bárkivel is.

-Igyunk arra, hogy Lewis ismét első, Max ismét második és Charles pedig a harmadik lett. -kiáltott fel Daniel. Nem is tudtam, hogy Charles dobogós lett.

-Egészségetekre! -mondtuk egyszerre és az alkohol ismét égette a torkomat.

A fiúk minden féle történeteket meséltek az elkövetkező 2 órában. Annyira jó volt hallgatni, hogy mik történtek velük a versenyek alatt. Akár vicces, akár kínos volt az adott történet. Különlegesnek éreztem magam, elvégre nem mindenkivel osztanak meg ilyen infókat.

-És veled mi újság? -fordult oda felém Lando.

-Őszintén? Semmi. -nevettem fel. -Élvezem a nyarat. -feleltem egyszerűen.

-Hát most már én is. Jó lesz egy kis pihi. -sóhajtott.

-Elhiszem. Nagyon stresszesek lehetnek a versenyek. A folyamatos megfelelési- és teljesítési kényszer. -mondtam őszintén.

-Csak nem hasonló cipőben járunk? -nézett egyenesen a szemembe.

-Hát ami azt illeti lehetséges. -húztam el a számat.

-Min szoktál stresszelni? -kérdezte. Láttam rajta, hogy tényleg érdekli. -Persze nem kell elmondanod ha nem szeretnéd. -tette hozzá gyorsan.

-Főként az iskola miatt kezdődött az egész. Tökéletesen szeretnék teljesíteni mindig, de néha ez lehetetlen. Magammal sem vagyok teljesen kibékülve. Se az alakommal se semmivel, de ez majdnem minden lánynál így van. Nem tulajdonítok neki komolyabb figyelmet. -vontam meg a vállam.

-Jaj ne butáskodj már. Szerintem gyönyörű vagy. -mosolygott rám.

Zavaromban azt se tudtam, hogy mit feleljek. Visszamosolyogtam rá kedvesen és beleittam a sokadik koktélomba. Aztán hirtelen megrezzent a telefonom.

charles_leclerc: Tényleg gyönyörű vagy.

Hirtelen azt sem tudtam hova nézzek vagy mit csináljak. Majdnem rákaptam a tekintetem a monacoira, de szerencsére időben eszembe jutott, hogy az túl feltűnő lenne mindenki számára. Elolvastam az üzenetet és annyiban hagytam. Pont úgy, ahogy ő az enyémet. A gondolataimat újra próbáltam rendezni, amikor Carla és Vic kitalálta, hogy menjünk le táncolni. A srácoknak nem sok kedve volt, ezért hárman mentünk le és bevetettük magunkat a tánctér kellős közepére.

Jobbnál jobb zenék mentek. Az alkohol is kellően megtette a hatását mind a hármunknál, aminek következtében önfeledten ráztuk magunkat. Abban a pillanatban nem érdekelt semmi csak a zene. Elfelejtettem az összes gondomat és a pillanatnak éltem. Ráztam a csípőmet és mindenemet, amit csak tudtam. A problémát az jelentette, hogy néha egy-egy srác be akart próbálkozni valamelyikünknél. Egyikünk sem vágyott most mások társaságára, amit világosan a tudatukra is adtunk.

A fiúk viszont erőszakosak voltak. Egy pillanatra még kétségbe is estem a társaságukban. Nyilván a fiúk is észrevehették föntről az eseményeket, mivel fél percen belül már csapatostul vágtak be közénk és az eléggé ittas állapotban lévő idegenek közé. Ezután jobban látták ha ők is csatlakoztak hozzánk. Egy hatalmas kört alkotva folytattuk a szórakozást. Jobbnál jobb és viccesebbnél viccesebb mozdulatokat láthattunk tőlük, viszont egyértelműen Daniel volt a legnagyobb táncos közöttünk. Hihetetlen mennyi pozitív energia árad abból az emberből. Végig táncoltunk jó pár számot, aztán eljött az a pont, amikor úgy éreztük, hogy ideje visszaindulni a szállásunkra. Összeszedtük a cuccainkat és el is indultunk az alapból rövid, de most rettenetesen hosszúnak tűnő visszafelé vezető úton.

A sor végén kullogtam egyedül és próbáltam visszanyerni teljes józanságom. Az egész kísérlettel talán akkor jártam sikerrel, amikor Charles hirtelen mellém szegődött. Akkor valahogy teljesen kitisztult az agyam.

-Szia. -köszönt oda kedvesen.

-Hello. -próbáltam a lehető legbunkóbb hangsúlyon mondani.

-Miért érzem, hogy kerülsz? -nézett rám.

-Rosszul érzed. -sétáltam tovább. -Gratulálok a harmadik helyhez.

-Köszönöm. Most már elárulnád, hogy mi a baj?

-Nincsen semmi. -tagadtam a nyilvánvalót.

-Nem hiszek neked.

-Akkor gondolkozz egy kicsit. -dobtam fel a labdát. Eltelt pár perc. Láttam, hogy Charles tényleg töri a fejét azon, hogy mivel is bánthatott meg.

-Áááá, szóval innen fúj a szél. -az arcán látszott, hogy kezdi összerakni a dolgokat.

-Na rájöttél? -kérdeztem monoton hangon.

-Azért vagy velem ellenségesebb a többieknél, mert nem válaszoltam az üzenetedre. -és ezzel a képzeletbeli feldobott labdámat már le is ütötte.

-Hmm meglehet. -közben úgy tettem, mint aki eltűnődik. Pedig pontosan tudtam. Na jó, most kell a legközömbösebbnek lennem.

-Sajnálom. Aznap nem igazán volt időm az Instagramra. Igazából magamra sem. Interjúk és megbeszélések tették ki az időm nagy részét.

Jobban belegondolva tényleg nem kéne rá neheztelnem emiatt a kis dolog miatt. Biztos nehéz lehetett neki. Itt Olaszországban még nagyobb rajta a stressz. Ez a Ferrari hazája. Szinte kötelessége jól teljesíteni. Ez a verseny főként róluk szólt. Itt szeretnének a legjobban teljesíteni.

-Semmi probléma, de nem tartozol nekem magyarázattal -és ez volt az a pillanat, ahol már a szemébe néztem.

-Hát jó. -az arcán átfutott valami. Aztán csend telepedett ránk.

-Egyébként tényleg gyönyörűen nézel ki. -szólalt meg pár perc múlva.

-Köszönöm. -mondtam és éreztem, ahogy az arcom egyre pirosabb. Nyilván ezt ő is észrevette. A francba.

Időközben visszaértünk a szállodába és megkezdtük a búcsúzkodást a többiekkel. Az alkohol még mindenkiben ott volt legalább egy minimális szinten, aminek köszönhetően a búcsúnk hangosabbra sikeredett a kelleténél. Próbáltuk csitítani egymást, aminek következtében még nagyobb lett a hangzavar. Őszintén sajnáltam azokat, akik netán hallottak mindent.

-Remélem következőleg piros ruhát veszel fel -suttogta a fülembe Leclerc, aminek következtében teljesen kirázott a hideg a semmiből ott termett fiú szavaitól. Nem lesz ez így jó. Nagyon nem.

-Jó éjt Charles. -búcsúztam el a fiútól, akinek a reakciója egy kisfiús mosoly volt, majd a földre szegezte a tekintetét. Rettentően aranyos volt, de semmi pénzért nem vallottam volna be. Főleg nem neki.

Na ő aztán tudja, hogy mi is az, amivel azt éri el, hogy a gondolataim csak körülötte járjanak. A piros ruhát nyilván arra értette, hogy a piros a csapatának a színe. A Ferrari színe. És ez zavarba ejtett. Jobban is a kelleténél. Hülyén éreztem magam amiatt, hogy egy ilyen kis bóknak mondható valami ennyire rabul ejtett. Talán nem is a bók, hanem inkább Charles.

Viszont a fáradtságom miatt nem tudtam ezzel olyan sokat foglalkozni mint amennyit kellett (vagy éppen nem kellett) volna. Mire a szobámba értem már fájt mindenem és az egyetlen vágyam az volt, hogy minél hamarabb az ágyamba jussak és elnyomjon az álom.