𝐒𝐳𝐚𝐛𝐚𝐝𝐬𝐚́𝐠 || 𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜 ||

huszonnégy

Charles némán állt és várta, hogy folytassam a megkezdett mondandómat. Az arcán a zavarodottság jelei néha-néha megcsillantak, de azért többnyire az őszinte öröm látszódott. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor láttam, hogy a tekintetében semmi elutasító szándék nincsen felém.

-Láttalak a versenyeken. És az eredményeket is. -kezdtem a mondandómat -Mi történt veled Charles? -mindkettőnk arca kicsit meggyötört volt. Látszódott, hogy nem ezt akarta hallani.

-Semmi nem történt. -válaszolta szinte azonnal. Túl gyorsan ahhoz, hogy igaz legyen. Másnak talán fel sem tűnt volna, de én sokkal jobban ismerem őt másoknál.

-Te nem ilyen voltál. Sorozatosan balesetezel és összetöröd az autódat.

-Mindenkivel megesik. -vonta meg a vállát hanyag stílusban. Kívülről semmi feszültség nem látszódott rajta, de tudtam, hogy belül szinte ég a saját lángjaitól.

-Miattam van? -kérdeztem rá egyszerűen.

-Kyra én mondtam, hogy ez lesz. Megmondtam. -nyomatékosan a szemembe nézett.

-Nem szeretném, hogy miattam bármi bajod essen. -kissé szégyenkezve éreztem magamat, ezért kénytelen voltam kicsit lehajtani a fejemet. A tudat, hogy az egész miattam van szinte felemészt.

-Nem mindegy? Hisz semmilyen kapcsolatban nem állunk. Te döntöttél így. Akkor így hirtelen miért érdekel ez téged? -Leclerc hangja hangosabb és erőteljesebb lett. Az indulatok szinte bombaként robbantak ki belőle. A sok elfojtott szó és érzelem. Teljesen meg tudtam érteni a kiakadásának okait. Valószínűleg fordított esetben én is így reagáltam volna.

-Rosszul döntöttem. -ismertem be halkan.

-Micsoda? -kérdezett vissza miközben egyenesen a szemembe nézett. Tisztán hallotta a szavaimat, csak egyszerűen nem tudta elhinni.

-Elbasztam Charles. És helyre akarom hozni az egészet.

-Azért változott meg a véleményed mert láttad a baleseteket? -látszott rajta, hogy próbálja összerakni a képet több-kevesebb sikerrel.

-Már az előtt is tudtam. Tudtam, hogy nem miattad vagyok megtört. Hanem a hiányod miatt. Charles én téged akarlak magam mellé. -most az én érzelmeim láttak napvilágot. Fantasztikus érzés volt kimondani az őszinte gondolataimat.

-Én nem tudom, hogy mit mondjak. -Charles szemmel láthatólag lesokkolódott. Nem számítottam tőle másféle reakcióra.

-Nem kell semmit. Csak azt akartam, hogy tudd. -nyilván választ vártam, de nem kaptam. Lehajtott fejjel fordítottam az irányomon, hogy elkullogjak apró szégyenemben, de Charles elkapta a csuklómat és maga felé fordított.

Automatikusan a szemeire kaptam a tekintetemet, de nem sokáig tudtam elveszni a szemeiben, mivel pár pillanat múlva az ajkait éreztem a számon. Hezitálás nélkül csókoltam vissza. Abban a pillanatban nem érdekeltek a körülöttünk lévők. Ott álltunk ő és én ismét egymás karjaiban. Végre együtt.

A sok bonyodalom és vita után ismét nem számított semmi. És mind a kettőnknek erre volt szüksége. Nyugalomra és teljes megértésre. Mind a ketten eleget szenvedtünk már, de most ennek vége. Egymásra volt szükségünk.

-Én is téged akarlak magam mellé. -a csók után a homlokát az enyémnek támasztotta. Szemünket lehunyva álltunk a néma csendben.

Én teljesen abban a hitben éltem, hogy a többiek annyira el vannak foglalva saját magukkal, hogy észre sem veszik, hogy Charlesszal beszélgetünk. Teljesen rosszul hittem. Hangos füttyentés és hangzavar törte meg a csendet és néhányan eszeveszett ordítozásba kezdtek.

-Én megmondtam. -kiáltott fel Max. Az arcom tűz piros volt, de azért kérdőn néztem a holland felé.

-Jó azért ne csodálkozz, hogy nem hittünk neked. -forgatta meg a szemeit Daniel miközben az arcán hatalmas vigyor ült.

-Végig tudtam. Az elejétől kezdve. -tette a szívre a kezét Max miközben sírást próbált imitálni.

-És mégis honnan? -fordult felé Albon.

-Az maradjon az én titkom. -Max apró mosollyal az arcán rám kacsintott. Tudtam, hogy miről beszél. Az este, amikor utánam jött, hogy vigyázzon rám. Azon az éjszakán, amikor beadtam a derekamat Charles Leclercnek. Amikor minden gyökerestül megváltozott.

Aprót visszamosolyogtam Verstappenre, ami már le is pacsizott pár emberrel. Ezek szerint nem csak ő volt az egyedüli, aki sejtette az egészet. A barátaink gratulációja és támogatása hihetetlenül jól esett.

-És akkor most...? -kezdtem volna a mondandómba, de Charles belém fordította a szót egy aprócska puszival.

-Kyra Wilson! Bemutathatlak a nagy közönségnek úgy, mint a barátnőm? -suttogta a fülembe Charles. Minden egyes szavától és végtelen közelségétől kirázott a hideg. A válasz számomra nem is volt kérdés.

-Hát persze. -nevettem fel halkan. Annyira hihetetlen volt számomra ez az egész helyzet.

Charles megfogta a kezemet és csak mosolyogtunk. Az egész annyira szürreálisnak tűnt. Túl nyálas volt hozzám képest, de most egy cseppet sem bántam. Nem tudtak érdekelni a józan elvek. Egyszerűen csak éltem a pillanatnak és hagytam, hogy a bennem lakozó hatalmas boldogság átvegye az irányítást felettem.

--

Sziasztok!

Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Pár résszel ezelőtt azt írtam, hogy nemsoká vége a történetnek. Nos... Ez lenne az a bizonyos utolsó rész.

DE! végül nem ez lesz. Ugyan úgy jönni fognak úgy részek, csak egy kicsit később.

Vigyázzatok magatokra!

Puszi: K.