𝐒𝐳𝐚𝐛𝐚𝐝𝐬𝐚́𝐠 || 𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜 ||

huszonkettő

Ha azt mondanám, hogy nekem nem fájtak a saját szavaim akkor nyilván valóan hazudnék. Már maga az fájt, hogy kigondoltam a fejemben, de tudtam, hogy ez a helyes. Ha továbbra is hasonló viszonyt folytatunk Charlesszal akkor mind a ketten sérülünk. Kellünk egymásnak, de olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz. Ha az a kettő találkozik, akkor mindkettőjüknek vége. Pont ezek voltunk mi is.

Ezen felül nem csak az volt az egyetlen probléma, hogy ilyen szörnyű vége lett ennek az egésznek, hanem hogy a nap végén a pilóták elhagyják a szállodát. A naptár kétségkívül augusztus 25.-ét mutatott, ami azt jelentette, hogy a fiúknak ideje indulniuk.

Annyira hozzászoktam, hogy velük töltöm a napjaim nagy részét, hogy el sem bírtam volna képzelni egy napot nélkülük. A szokásos hülyülésünket vagy éppen lelkizésüket most felváltja a magány.

--

A recepción állva sírtam ki a lelkemet Daniel karjai között. Ha az első napokban nem botlunk szó szerint egymásba, akkor most valószínűleg nem lennék itt velük és nem lett volna a nyaram felejthetetlen. Egyszerűen hálával tartozom mindenkinek mindenért.

Daniel után sorra következtek a többiek a búcsúzkodásban. Victoria, Alex, Max, Lewis, Carlos, Pierre, Lando és Charles.

-Ígérd meg, hogy írsz, ha odaértetek. -dörmögtem miközben Lando pólóját eláztatva sírtam.

-Nyugodt lehetsz. Le se tudsz majd rázni. -mosolygott miközben a hajamat simogatta vigasztalás képpen.

-Ha lesz időd akkor mindenképpen gyere el hozzánk. -ígértettem meg vele ezt is.

-Megyek. -mondta és tudtam, hogy jönni fog.

-A versenyeken ügyesen! Ne kapkodj, gondolj át mindent jól és próbáld meg megnyerni. -adtam tanácsot, bár szerintem felesleges volt mivel szinte mindenkitől ezt hallja.

-Úgy lesz. -szakadt el tőlem egy percre –Nagyon fogsz hiányozni. -már majdnem ő is sírt. A búcsúzás kegyetlen fájdalmas tud lenni.

-Te is. -mosolyogtam majd odébb álltam, hogy elköszönjek Charlestól is.

A szemében megtörtség és csalódottság egyszerre csillogott. Nem tudtam, hogy miattam vagy azért, mert itt kell hagyniuk Olaszországot. Mindenesetre rossz volt így látni. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, de tudtam, hogy ez nem lenne helyénvaló főleg úgy, hogy én kértem időt.

-Sok sikert a versenyeken. -mosolyogtam rá kedvesen.

-Nem lesz könnyű. -sóhajtott egy hatalmasat.

-Jó pilóta vagy. Menni fog.

-Menne. Csak éppen a gondolataim nem fognak ott járni. -nézett mélyen a szemembe mintha belelátna a lelkembe. Azt a pillantást egy életre megjegyeztem. Ekkor jöttem rá, hogy a megtörtség az teljes mértékben miattam van.

-Csak...csak vigyázz magadra. -egy újabb könnycsepp esett a padlóra. Nem akartam, hogy így lásson. Mielőtt bármit is mondhatott volna a kisbuszuk sofőre türelmetlenül dudált.

A fiúk egy emberként indultak meg kifelé és ültek be az autóba. Charles még egyszer hátranézett, de a tekintetét egyértelműen kerültem. Tökéletesen tudtam, hogy milyen érzelmeket váltana ki belőlem. Pár másodpercen belül a busz elindult és a recepció eddigi hangossága megszűnt.

Ott álltunk Carlával ketten, a könnyeinkkel küszködve és próbáltunk valamit kezdeni magunkkal. Egyikünk sem vágyott most társaságra, ezért egyedül a szobámba vonultam. Akaratlanul is eszembe jutott az egyetem kezdése és az is, hogy jelenleg minden olyannak vége, ami jó volt az életembe.