𝐒𝐳𝐚𝐛𝐚𝐝𝐬𝐚́𝐠 || 𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜 ||

tizennégy

-Minden rendben van? Bántott az a barom? -nézett rám. Szemében aggódást és egy kevés dühöt véltem felfedezni.

-Jól vagyok. -feleltem kábultan.

-Szerencséje. Ha csinált volna valami, akkor biztos, hogy laposra verjük a fiúkkal. -dühöngött tovább.

-Charles nyugalom. Nem történt semmi. -győzködtem a monacoit.

-Rendben. -kifújta a bent tartott levegőt -Amúgy honnan ismered azt a gyökeret? -nézett rám kérdőn.

-Ő az exem. -feleltem egyszerűen. Charles szemei elkerekedtek és látszott rajta, hogy keresi a megfelelő szavakat.

-Hogy kerül ide?

-Bár tudnám. -tűnődtem el. -Öhm és mit szeretnél csinálni? -kérdeztem tőle, amikor az óra majdnem éjfélt ütött.

-Lemehetnénk a partra. -ajánlotta fel.

-Menjünk. -indultunk a part felé vezető ajtó felé.

Fogalmam sem volt, hogy hogy kérdezzek rá a barátnős kijelentésére. Nyilván valóan lezártuk már a témát, illetve kellemetlenséget sem akartam okozni. Nem feltétlen neki, hanem inkább magamnak.

Csendben sétáltunk egyenesen a partig, ami teljesen üres volt. Gyönyörű volt pont, mint az első estén. Imádtam minden egyes pillanatát. Hihetetlen, hogy pár hét múlva magunk mögött hagyjuk ezt a gyönyörűséget és csak a képek, illetve a napbarnított bőröm lesz a bizonyíték erre az egészre. Belegondolni is rossz. Ez is egy fajta elveszítés. Bár itt nem csak személyek távoznak az életünkből.

A tekintetemet elszakítottam a tengerről és Charlesra néztem. Nyugodt volt. Nyoma sem volt a versenyek előtti stressznek és az idegnek. Ugyan olyan srác volt, mint a többi. Se hírnév, se rajongók. Csak mi ketten az olasz éjfélben. Egy ideig nem is szóltunk egymáshoz. Mind a ketten csak élveztük a pillanatot és elmenekültünk a gondolatainkba.

-Régen találkoztunk már. -törte meg a csendet.

-Igen. -nyögtem ki a megfelelő szót.

-Eltűntél. -nézett rám. Tudom, hogy a közös esténk utáni reggelre gondol. Pontosan tudtam.

-Jobbnak láttam nem ott maradni.  -vontam meg a vállamat.

-Ennyire gáz voltam azon az estén? -nyugtalankodott.

-Nem. Egy kínos beszélgetést szerettem volna elkerülni nem pedig téged. -ideje volt, hogy megtudja az igazságot.

-Milyen beszélgetést? -nézett a szemembe.

-Abban az esetben, ha nem emlékeztél volna azokra, ami az este történt.

-Mire ne emlékeznék? Hogy azt kértem, hogy maradj? Vagy a beszélgetésünk? Vagy, hogy a karjaid között aludtam el? -lépett közelebb hozzám. Túl közel.

-Igen. -nyeltem egy nagyot és zavaromban azt sem tudtam, hogy merre nézzek.

-Hogy tudnám elfelejteni azt az estét, amikor hosszú idő óta végre nyugodtan tudtam aludni? -kérdezte majd ismét a vízre szegezte a tekintetét és hátrébb lépett.

Nem tudtam mit felelni. Nem tudtam, hogy ő mit érzett akkor. Nem tudtam, hogy mit érez most. És azt sem, hogy én mit érzek.

-Én nem tudom. -habogtam.

-Akkor most már tudod. -felelte úgy, mintha ez lenne a legtermészetesebb a világon. 

Charles válaszai mindig megleptek. Vagyis nem a válaszai, hanem az érzések, amiket kiváltottak belőlem. Hatással volt rám a fiú minden egyes mozzanata. Akaratom ellenére állt el a lélegzetem mindig amikor megláttam és tehetetlenül ugrott össze a gyomrom akkor, ha a közelemben volt. Az igazság az, hogy kezdett megtetszeni. És ez jelentette számomra a problémát. Tudtam, hogy kettőnknek nincs esélye a jövőben. Sohasem fordult meg a fejemben, hogy bevallom neki a kezdetleges érzéseimet. Nincsen annál kellemetlenebb és nyomasztóbb, mint amikor kiöntöd a szívedet egy olyas valakinek, aki nem viszonozza az érzelmeidet. Pontosan ezért nem említettem senkinek se egy szóval sem az egészet. Valahogy biztosan napvilágot látnának aminek következtében én jönnék ki rosszul.