𝐒𝐳𝐚𝐛𝐚𝐝𝐬𝐚́𝐠 || 𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜 ||

tizenkettő

A Leclerckel töltött estém óta már kereken egy hét telt el. A munka folytatódott, az élet ment tovább. Azóta az este óta nem igazán beszéltem a pilótával, de ha a helyzet úgy kívánta, hogy egy légtérben legyünk akkor nem voltam ellenséges vele. Ha negatívan álltam volna a pilótához a többieknek feltűnt volna és faggatózni kezdtek volna, hogy mi történt közöttünk, aminek következtében megromlott a kezdetleges, talán barátinak mondható viszonyunk.

Azután az este után én keltem fel hamarabb, amit őszintén nem is bánok. Nem tudom, hogy Charles mennyire emlékszik mind arra, ami ott történt, de megmerem kockáztatni, hogy nem minden egyes pillanat rémlik neki tisztán. Pont ezért jöttem el tőle már korán reggel. Ezzel esélyem volt elkerülni a kínos beszélgetést abban az esetben, ha semmi nem maradt meg neki az este történtekből. Bár nem történt közöttünk semmi komolyabb dolog, de azért Charles mégis beavatott az élete egy fájdalmas részébe. Én ezt egy elég nagy dolognak könyveltem el.

Viszont nem csak az én életem kezdett átváltani egyel bonyolultabb folyamattá, hanem Carla barátnőmé is, ugyanis összeszűrte a levet a többszörös világbajnok pilótával. Szerintem többször is, de ennyire már nem avatott be a részletekbe. Egész héten teljesen tanácstalanok voltunk a fiúkat illetően. Bár én hiába magyaráztam Carlának és Victoriának is, hogy nincsen köztünk semmi sem a monacóival, nem igazán akartak hinni nekem.

Pedig tényleg nem volt. Barátnői elfogultságuk miatt magyarázták be maguknak, hogy közöttünk alakul valami, bár én nem igazán láttam erre utaló jeleket. Egyszer mentünk el kávézni, mint barátok és egyszer aludtam vele. Azért, mert szüksége volt rám. Vagy valakire. Ezek nem olyan dolgok, amik miatt egyből kapcsolatra lehet következtetni. De ezt ők sehogy sem akarták megérteni.

--

Az idő rettentő gyorsan telt. Azon kaptam magamat, hogy ez az utolsó napom, amit munkával töltök ezen a nyáron. Július 31-e van, hivatalosan is az utolsó munkanapunk a recepció dolgozói között. A munkaidő letelte után Lola meghívott minket egy italra a szállodához tartozó bárban. Megköszönte az egész havi munkánkat és a kedvességünket a vendégek felé. Megkaptuk a fizetést, megittuk az italunkat és hivatalosan is elkezdődött számunkra a nyár szabad része. Felmentünk a szobáinkba átvenni a munkaruhánkat, amiben egész nap a pult mögött álltunk. Éppen, hogy átöltöztem már kopogtak is az ajtómon.

-Szabadsááág! -kiáltott fel Lando elnyújtva az Á-t, miután kinyitottam a szobám ajtaját. Nem kellett több a fiúnak, már hirtelen a szobám közepén állt. -Ez azt jelenti, hogy most már bármikor tudlak zaklatni. -mosolygott az irányomba.

-Lassan a testtel Norris. Azért bármikor éppen nem. -állítottam le a pilótát.

-Jóóó akkor úgy mondom, hogy többet tudlak. -javította ki magát.

-De jó nekem. -forgattam a szememet. Az utóbbi időben nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Lando egy iszonyatosan aranyos és segítőkész srác, aki tényleg megérdemli, hogy az álmai valóra váltak. Talán az egész csapatban ő volt az akivel a legjobb a kapcsolatom Daniel és Victoria mellett.

-Minek köszönhetem a látogatásod? -kérdeztem tőle karba tett kézzel.

-Úgy unatkoztam. -felelte egyszerűen.

-Miért nem mentél át valakihez? -tettem fel a legopcionálisabb kérdést.

-Senki nem ért rá. Albon és Max videójátékoznak, Daniel eltűnt valamerre, Lewis ment Carlához gondolom, Charles valami nőt fűzött, Russell pedig a barátnőjével telefonált. -felelte nemes egyszerűséggel.