𝐒𝐳𝐚𝐛𝐚𝐝𝐬𝐚́𝐠 || 𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜 ||

huszonhárom

1,5 hónappal később...

Nagyokat ásítva léptem ki az egyetem tágasnak mondható kapuján. A naptáram szeptember közepén állt jelenleg. Az idő kint nyár óta ugyan olyan forró minden áldott nap. Nyoma sem volt az ősz beköszöntésének.

Ám a szeptember nem csak az ősz, hanem az egyetem kezdetét is jelentette. A legelején nem igazán találtam meg a helyemet a hatalmas épületben, de szerencsére ezzel nem csak én voltam így. Már az első napon összebarátkoztam egy Emily nevű lánnyal, aki pszichológiát tanul. Néha megesik, hogy egy-két óránk közös, de általában csak a nap végén tudjuk ápolni a kezdetleges baráti kapcsolatunkat.

Carlával a távolság ellenére próbáljuk a másikat ugyan úgy beavatni az életünkbe. A felhőtlen viszony még mindig megtalálható közöttünk, de az időnk nagy részébe sajnos nem mindig fér bele a másik.

A száguldó cirkusz pedig azóta is javában zajlik. Amikor Landonak ideje engedi, akkor mindig telefonálunk egy hosszabbat, de a találkozásra sajnos utoljára Olaszországban volt lehetőségünk. Victoriával a kapcsolatom azóta is ugyan olyan jó és bizalmas.

–

-És a többiekkel mi újság? Hogy vannak? -kérdeztem Facetime közben Landotól.

-Viszonylag jól. Mindenkinek vannak jobb és rosszabb pillanatai. -válaszolta Lando miközben levágódott a fotelbe.

-És Charles? -kérdeztem rá félve.

-Charles az csak Charles. Olyan semleges. -vonta meg a vállát. Őt annyira nem érdekelte a monacoi fiú hogyléte, viszont engem annál inkább.

-Értem. -feleltem szűkszavúan.

-Szerintem nincs vele minden rendbe. A pályákon rosszul teljesít. Olyan mintha fejben nem lenne ott. Egyre többet balesetezik a saját hibájából.

Lando szavai úgy hatottak rám, mintha beálltam volna a hideg zuhany alá. Charles már az elején megmondta, hogy ez lesz. Előre tudta. Az elején nem akartam neki elhinni, de a szavaira a bizonyíték tisztán látható volt.

-Miattam van. -vallottam be lehangoltan pár másodperc csend után.

-Kyra emiatt ne magadat hibáztasd. Nem te tehetsz róla.

-De igen Lando. Charles megmondta, hogy ez lesz. -ráztam a fejemet.

-Micsoda? -kérdezett vissza mintha nem hallotta volna tisztán az előző mondatomat.

-Miattam van az egész. Helyre kell hoznom. -gondolkoztam hangosan.

-Kyra én egy szót sem értek. Elmagyaráznád? -Lando tekintete tényleg zavarodott volt.

-Most le kell tennem. Majd beszélünk.

A haragom Leclerc iránt azóta szinte teljesen elmúlt. Tiszta fejjel átgondolva már teljesen mást cselekedtem volna, de ehhez már késő volt. Amikor az utolsó találkozásunknál Charles közölte, hogy nem lesz ott fejben, akkor nem hittem neki. Nem tudtam komolyan venni a szavait. Azt hittem mindvégig, hogy csak sajnáltatja magát és így akar még egy esélyt kikönyörögni magának.

De nem így lett. Leclerc tényleg sorra balesetezett. Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy ez talán miattam van. Ez nem maradhatott így. Egy rosszul elkapott pillanat és Charles akár halálosan is megsérülhet. Nem tudnám elviselni, hogyha mindez miattam történne. Minden képpen tenni akartam valamit, de sejtettem, hogy az édes kevés volna, hogyha írnék neki egy üzenetet.