𝐒𝐳𝐚𝐛𝐚𝐝𝐬𝐚́𝐠 || 𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜 ||

tizenegy

És szerencsére csodálatosan folytatódott. Az idő korán sem volt olyan meleg, mint az elmúlt napokban. Az hőmérséklet 20 fokra csökkent vissza és viharfelhők kezdtek gyülekezni az égen. Estére várható egy jó nagy vihar. Kinti lehetőségek hiányában beültünk mindannyian Albon szobájába, ami nem sokkal volt nagyobb, mint az enyém. Ott töltöttük el a napunk nagy részét. Beszélgettünk, játszottunk, pizzát ettünk és boroztunk. Legalábbis mi lányok. A fiúk erősebb italokkal próbálták az állapotukat kevésbé józanná varázsolni. Sikerrel is jártak.

Ahogy a vihar feljött mi is úgy vonultunk vissza a saját szobáinkba. Gyors szellőztetés után átöltöztem egy kényelmesebb szerelésbe majd befeküdtem ismét az ágyamba. Az szél tekergette a fák ágait odakint. Az esőcseppek hangosan kopogtak az ablakomon, a villámlások pedig néha-néha bevilágították a szobát.

A legtöbb ember fél a viharoktól. Én nem tartozom közéjük. Imádom az egész hangulatát és látványát. Mindig is szerettem őket. Soha nem töltött el félelemmel sem a látványa, sem a hangja. Igazából megnyugtatóan hatott rám.

charles_leclerc: Ha félsz akkor nyugodtan átjöhetsz.

Ezt nem hiszem el! Leclerc mindig legjobbkor tud írni.

kyra_wilson: Köszönöm, de egyáltalán nem félek.

charles_leclerc: Ohh. Hát ez esetben, akkor én félek. Átjöhetnél.

kyra_wilson: Dehogy félsz.

charles_leclerc: Na jó tényleg nem félek.

kyra_wilson: Mondtam én.

charles_leclerc: De azt szeretném, hogy átgyere.

Fogalmam sem volt, hogy miért kér ilyet. Lehet csak az alkohol beszél belőle, mivel ő is rendesen beitalozott a többi pilótával együtt. Jó ötlet átmenni? Vagy nem?

kyra_wilson: Hanyas szoba?

charles_leclerc: 308 

Nem tudtam eldönteni, hogy jó ötlet-e átmenni, de nem veszíthetek semmit azzal, ha meglátogatom a monacoit. Felkaptam egy papucsot és már el is indultam a liftek irányába. Megnyomtam a hármas gombot és már úton is voltam az aktuális emelet felé.

A szobát viszonylag könnyen megtaláltam. Bekopogtam és pár másodpercen belül már nyílt is előttem a a magas faajtó.

-Szia. -köszöntött.

-Szia. -néztem rá és beléptem a szobába. -Miért is kellettem? -támadtam le karba tett kézzel.

-Csak gondoltam átjöhetnél. -vonta meg a vállát.

-Hát oké. -ültem le az ágyára.

A kezdetleges nehézségek ellenére könnyen feloldódtam a társaságában. Ugyanúgy folytattuk a beszélgetést, mint tegnap. Egy kis idő után csend telepedett ránk és mind a ketten a kint tomboló viharnak szenteltük a figyelmünket. Az egész egy roppant idilli képet mutatott.