Stray kids x reader

Amnézia 1.rész

Isanghan

Minden jól kezdődött.
A legjobb barátnőm át hívott a születésnapi bulijába. Oda fele a helyi busz járattal mentem, hisz óránként megy arra egy. Az egyikre felszállva gurultam közelebb otthonához. Elsőként értem a meghívottak közül és segítettem a többi részlet kidolgozásában. Lufikat fújtunk, az anyukája által készített sonkás, majonézes mini szendvicseket raktuk le a kinti sörpadokra. A műanyag poharakat egymásra rakva az üdítők, szeszes italok mellé toltuk. Most már csak a vendégekre vártunk. Másodjára Chan és Changbin érkezett meg kezükben még több alkoholos itallal és ajándéktáskával.
A fiúkat követte Seugmin, majd Felix.
Később egy hatalmas tortával állított be Minho és Jisung. Fejükön a rémesen vicces papír sapka amint az állt, hogy "HAPPY BIRTHDAY LUU" - egész aranyos rajtuk, de hogy én nem fogom felvenni az is biztos-. Legutoljára a sztár vendégek jöttek meg, Jeongin és Hyunjin.

Jeongin Luu pasija volt, nekem meg a gyönyörű barna hajú magas fiú. Szinte lehetetlennek véltük, hogy két ilyen isten a párunk. A bulin megjelent még pár ember akiket nem igazán ismertem, de jól éreztük magunkat a pár pohár szeszes ital után. Mint ha egy nagy család kerti partit tartana. Pár pohár ital után a mosdó felé tartottam, hogy elvégezhessem a dolgomat. Már fordultam volna be mikor Luu hangját hallom meg az egyik ismeretlen vendéggel beszélgetni. Nem volt szép dolog tőlem, de a falhoz simulva hallgattam végig a csevegésüket.

-És most mi lesz ezek után Luu?- szólalt meg az ismeretlen.
-Még egy ideig húzom vele az időmet, amíg a fiúk már nem fognak jobban kedvelni mint őt. Ha ez bekövetkezett lekoptatom egy csomó hazugsággal és majd egy barátja se marad. Én is csak azért tetettem, mert nála van az ami nekem kell. Azt akarom, hogy csak engem lássanak. -nevetett fel gúnyosan.
A szívem mintha darabokra tört volna. Hányni tudtam volna tőle és az undorító viselkedésétől. Hogy volt képes ilyeneket tenni velem, és még a legjobb barátnőmnek mondja magát.

A házat elhagyva az udvaron kötöttem ki. Hyunjinhoz mentem és elmondtam neki, hogy rosszul érzem magam, ezért haza megyek. Udvariasan megkérdezte, hogy velem tartson e. Nem akartam most senkivel lenni, ezért visszautasítottam. Elindulva a közeli buszmegállóban vártam az utolsó buszt. Volt még egy kis időm ezért rá gyújtottam egy szál mentolos cigarettára. Már a sírás küszöbén tartottam, amikor oldalról hozzám szólnak.
-Isanghan! Te mit keresel itt, miért nem a bulimon vagy? -kellemetlen meglepetésemre Luu jött utánam.
-Menny a faszomba Luu. Húzz vissza a kurva selejt ugyan csak érdek barátaidhoz. -Vágtam hozzá a durva szavakat, amire Luu csak tágra nyitott szemekkel nézett.
-Miről beszélsz Isa? 
-Hallottam mindent. Azt hogy csak a fiúk miatt vagy velem. Van képed ezeket mondani a hátam mögött 2 év "barátság"  után,  miután bemutattam a számomra legfontosabb embereket neked. Magadnak tudhattál sok barátot és az egyikük még a párod is lett. Nem érdemled meg őket, ahogy engem se.Mindig kihúztalak a szarból és te ezzel köszönöd meg. Mi lenne, ha most azonnal el is mondanám nekik a dolgokat - hoztam fel a témát .
-Nem mered.! -nézett rám lenéző tekintetével. -Ha előbb én mondom el Jeonginnak akkor nekem fog hinni és nem neked Isa. Hazudhatok arról, hogy azért mentél el hamarabb mert mással találkoztál. Hyunjin ezek után, hogy nézne rád?
-Te nem vagy számukra semmi. Én viszont már rég a családtagjuk vagyok. Nem hinném, hogy egy jött mentnek hinnének.
-Nem is tudod mennyire könnyű meggyőzni I.N-nt bármiről is. Én a szerelme vagyok, nekem fog hinni.
-Majd meglátjuk! -megindultam a házuk felé, de ő megragadta a kezem és oldalra rántott. Az útra lökött, ahol az a fránya busz jött felém. Csak a fényt láttam, ami a jármű felől szűrődött rá a testem minden egyes pontjára. Utoljára már csak a busz kerekének csikorgó hangját, majd egy hirtelen jött sötétséget láttam.

Utolsó emlékként egy jármű kerekének a csikorgó hangzása jut eszembe miközben eszméletlen állapotomból felébredtem. Testemből minden erő kiment és csak fejemet tudtam jobbra-balra mozgatni, ezzel fel mérve, hogy mégis hol vagyok. Fehér falak, lélegeztető gépek, beteg ágyak és az a bizonyos gyógyszer illat. Egy kórházban fekszem épp - mormogtam magamban -.
Míg próbálom össze kaparni a gondoltaimat egy orvos lépett közelebb hozzám.