Az üldözött

23.Fejezet

Töretlenül sietünk a tömeg árjával szemben, miközben úgy kerülnek ki minket, mint a folyó a sziklát. Abba az irányba igyekszünk, ahonnan a dobpergést halljuk. Oda, ahová senki nem akar menni.

-Elkéstünk? - kérdezi Liva, túlkiabálva a hangzavart.

A hangja mellőlem érkezik, de nem nézek rá. Nem bírom rávenni magam. Nem akarom látni rajta a kétségbeesést. Vagy a lemondást. Egyikükre sem vagyok hajlandó ránézni, bár feltételezem, hogy a közelben haladnak velem mindhárman. Nem akarom a kudarcunkat viszontlátni. Még nem lehet vége! Képtelenség, hogy minden hiába!
Felelet nélkül hajtom tovább a lovam, közben lassan kiérünk az emberek közül, és kopogva vágtatunk végig a kiürülő utcákon.
Még épp az előtt süvítünk ki a kapukon, mielőtt az értetlen őrök bezárnák.

-Yoren! - hallom magam mögött Liva rémült hangját.
Mikor már azt hinném végre szemem elé tárul a végtelen tenger, egy sereg katona hátával kell szembesülnöm. Nadin honvédei, fekete bőrpáncélban. Mire kiértünk a dob elhallgatott, a hirtelen beállt csendben sípolni kezd a fülem. Kell egy kis idő, mire meghallom a tenger szelíd fodrait. Bár a szívem is ráhangolódna erre a finom lüktetésre!

Visszafordulok a lányok felé, Liva és Chimalis elfehéredve tekintenek a bezárt kapura. Castrin egyenesen előre néz, elkerekedett szemmel, mint akinek a világa beszűkült a katonák rendezett soraira. Bár a nadini sereg eltakarja, ő biztosan látja a szemben álló elduri hadat is.

Ki mondja meg most, hogy ez a mi felelősségünk? Vagy ki szabja meg, mi lenne a helyes? Fedezékbe vonulni, mert ha itt maradunk az össze csapó seregek felmorzsolnak minket?
Vagy tovább menni, egyenesen, hogy közéjük álljunk?
Ki mondja meg, hogy áldozzuk fel magunkat a célunkért?

A válasz akkor sem érkezik meg amikor mindhármukkal megtalálom a szemkontaktust. Mégis dönteni kell. Vajon más is úgy érzi, hogy ebbe a pillanatba csúcsosodik ki az egész eddigi élete? Ebbe a döntésbe, amit mindhárman tőlem várnak, és ez szörnyen megrémít.
Lehunyom a szemem, hogy lecsendesítsem a bennem dúló vihart. A tenger selymes zúgásától várok vigaszt. Azt súgja: Ssss! Mintha tényleg csitítani próbálna. Kinyitom a szemem és már nyugodtabban nézek fel a barátaimra.

-Semmi baj-szólalok meg-Túléltük. Nem tudtak megakadályozni, hogy eljussunk ide.

-Ide?! - bámul rám Castrin-A csatamezőre?!

-Mit tehetnénk?-csatlakozik Liva is- Máris összecsapnak!

Chimalis nagy kék szemeivel egyre csak a sorokat pásztázza, védelmezőn ölelve át, a vállára kötött batyuból pislogó kutyát.

Most először félresöpröm a szívembe nyílalló féltést, és hajthatatlan mosolyba rántom az ajkam.
Keresem a tekintetüket, és meggyőződéssel folytatom.

-Most már célegyenesben vagyunk.

Bíztatatóan bólintok és a háttal álló katonák felé fordítva a lovam elindulok. Mire pár méterre érek tőlük néhányan hátra néznek rám, és a szívem ismét vad dübörgésbe lódul. Na, most mi lesz? Azonban hamar meghallom, ahogy a lányok csatlakoznak hozzám. Liva jobbról lép mellém, Castrin pedig balról. Üdvözlöm a csalfa önbizalmam, és mély levegőt véve kieresztem a hangom.

-Jó reggelt, uraim! - zendítek rá, hangom visszhangot ver a harcra váró parton.-Egy kis helyet kérnék! A vitéz urak eltakarják előlem a kilátást! Köszönöm!

Meghökkent hangok szállnak fel a tömegből, senki nem érti mi folyik itt. Az előttem állókat annyira váratlanul éri a helyzet, hogy azonnal félre állnak, de a további soroknak még szükségük van némi ösztönzésre.