Az üldözött

15.Fejezet

Kardom suhogva szeli a levegőt, fülemben zúg a szél, végig szánt a bőrömön. Fordulok, csillan a penge, fém fémbe csattan, lendül a karom, viszi a fegyver súlya; váltogatom az irányokat, keresem a rést, a figyelem lankadását; ráhangolódok az ellenfelem mozgására. Kilépek, támadok, hárítok; gyomromat összeszorítja az izgalom.
Hátra ugrok, elhajolok, figyelem a másik pengét, a külvilág elmosódik. Kilépek, hárítok, majd előre dőlve szúrok, de Rhys kifordul előlem, és egyensúlyomat vesztve tántorgok előre. Azonnal visszafordulok, de Rhys oldalról támad és már csak az látom, hogy a pengéje finoman megpihen a vállamon a nyakam mellett. Éles helyzetben számomra itt véget ért volna a harc. Ránézek. Alig izzadt meg, velem ellentétben, a levegőt is csak kicsivel veszi gyorsabban. Bár a haját felborzolta a heves mozgás, nem melegedett ki úgy, mint én. A szemében mosollyal megjegyzi.

-Nahát, nem is rossz. Egyre kevesebbet csapsz a levegőbe.

-Újra-követelem fújtatva.

Újra, meg újra, meg újra. Lendítem a kardot, egyre jobban szokom a súlyát. Összecsengnek a fémek. Gyorsan mozgok, nyakamba csapódik a hajfonatom.
Amikor Rhys már nem ér rá, új ellenfelet keresek. A következő órában már Arby-vel gyakorlok, a következőben épp csak bemutatkozunk egymásnak egy banditával, már harcba lendülök. Csak lendítem a pengét, egyre gyorsabban, célzottabban. Kiélesednek az érzékeim, eggyé válok a fegyveremmel, fürkészem az ellenfelem mozgását. A világ körülöttem elolvad. Megszűnik. A nap járásából is alig veszek észre valamit. Aztán a fémek csengése is elmosódik, akárcsak az idő. Nem érzem a fáradságot, a tenyerem lüktetését is csak halványan.
Mert a mellkasomat, a szívemet forralja egy újfajta tűz, ami végig fut a tagjaimban és hajthatatlan akarattal és eltökéltséggel mozgat. Kirobbanó lelkesedéssel hajszolom magam, hogy egyre jobb legyek, egyre veszélyesebb, mert tudom, hogy most török ki a kiszolgáltatott áldozat szerepéből. Harcos leszek. Törhetetlen, mint az acél.

-Mutasd! - kéri Arby, mire elhúzom a számat és kinyújtom felé a tenyeremet.

Vet rá egy pillantást, majd rám mered. Állom tengerszerű tekintetét. Talán válaszokat vár, de csak nyúzottan elmosolyodom. Úgy látszik az arcom is elfáradt. Fura, pedig nem is azzal fogom a kardot. Miközben Arby a sátor végében függő polchoz lép, beszívom a gyengélkedő kamilla, menta és egyébb fűszeres illatú levegőjét. Mialatt a férfi kiválasztja a megfelelő üvegcsét, beszélni kezd, de egy kis késéssel ocsúdok fel, így lemaradok a mondat elejéről.

-... ha hamarabb jössz legközelebb. El is fertőződhetett volna. Pedig úgy sejtem, a kezedre még szükséged lesz.

-Igen-felelem rekedten, majd megköszörülöm a torkom.-Mindent meg akarok tanulni, ami ahhoz kell, hogy megéljem a tizennyolc éves koromat.

Röpke elkínzott nevetést hallatok, mire Arby is mosolyra húzza a száját.
Egy apró, színezett üvegből, két szövetcsíkra löttyint, majd mindkét kezemre rányom egyet. Összerezzenek, ahogy a folyadék sérült tenyerembe mar.

-Fáj? - néz rám, Arby, kezemet a kezében tartva.

Még mindig ködös a fejem, saját célom, űzött bódulatától. Ami minden mást kiszorít a világomból, a fájdalmat is eltompítja. Nemet intek.

Este, amikor már csak álmosan meredek a tábor tűzbe, és a vidám nóták és pergő ritmusok, csak távoli morajként zsongnak, rájövök, hogy napok óta nem voltak rémképeim, és Sareh-ra is csak esténként gondolok. A gyász csak a háttérben keserít. Talán csak arra vár, hogy egy csendesebb pillanatban újra elborítson. De most ha lehunyom a szemem, a támadó kardot látom. Ez lehet az oka, hogy egész nap nyughatatlanul gyakorlok. Hogy kizárjam az emlékeket, hogy elmeneküljek.