Az üldözött

22.Fejezet

-Te! - tör ki belőlem az indulat, mire a szeme megrebben, majd egy pillanat alatt kiszabadítja magát és lefordít a mellkasáról. Hitetlenül nyögök fel amikor a hátamra lök, és a fejem fölé nyomja a karomat a tőrömmel együtt. Már ő hajol fölém. Levegő után kapkodva nézünk farkasszemet, míg suttogva megszólal.

-Bocsánat.

Ezzel elereszti a karomat és felállva hátrébb lép.
Én is azonnal felállok és ugrásra készen szorítom magam elé a tőröm. A gyűlölet, ami egész idáig izott bennem felé, az ötödik bérgyilkos felé, összezavarodik. Valami fájdalmas, megfogalmazhatatlan érzetként kavarodik fel a mellkasomban. Ez az ember mentett meg?! Sareh vérző oldala, elgyötört arca villan fel előttem és a szívem belesajdul. Nem szeretném, hogy ezt elhomályosítsa semmiféle lovagias tett a Vipera részéről, aki megtámadta. Sem az a kedvesség, amivel közeledett hozzám. Noha akaratlanul belém hasítanak az emlékek, az első találkozásunk alkalmáról. Akkor nem hittem volna, hogy veszélyt jelent rám. Egy fiatal férfit láttam, egy fiút elmerengő tekintettel.

Míg most... most sötét szeme szinte izzik az indulatoktól, a homlokát pedig zaklatottan ráncolja, kusza tincsei alatt, melyek sötét fodrokban borulnak a fülére. Szálfa egyenes tartása szinte beledermed a mozdulatba. Az a feszültség sugárzik belőle, mely ott remeg köztünk a levegőben. A készenlét, ami mindkettőnknek azt üzeni veszélyben van. Kínos mosoly jelenik meg az arcán. Amikor beszélni kezd, mintha titkon levegő után kapkodna, mintha a találkozás épp úgy felkavarná, mint engem.

-A nevem Chartes Galler - kezdi - Sokáig azt hittem akkor követtem el a legnagyobb hibát, amikor megtámadtam Sareh-t. Pedig az volt a legdurvább baklövésem, hogy akkor nem maradtam ott, és szálltam szembe Tristonnal.

Megdermedek. A szavai belém akadnak, mint az a nyílvessző Millet-be. A saját kezünkkel ástuk ki a gödröt a sírhoz.
Bevillan előttem egy kép arról, milyen lett volna, ha valaki akkor mellénk áll. Egy férfi, egy harcos. Akkor nem rettegtem volna át az éjszakát karddal a kezemben, míg álomba nem zuhanok. Akkor Sareh még élne.

-Mi ez? - bököm ki rekedten-Egy bűnbánó bérgyilkos vallomása?

Összepréseli a száját. Biztos bántja a gyanakvásom, de az én nézőpontom szerint az volt a legnagyobb baklövése, hogy beállt Viperának.

-Felderítő-javít ki. Értetlenül rázom a fejem. - Az én feladatköröm a hely, a veszély, az emberek felmérése volt, nem a közvetlen leszámolás. A legutóbbi megbízásig.

Felderítő. Hely, veszélyek, emberek felmérése?

-Kém vagy-döbbenek rá.

Elhúzza a száját és biccent.

-Voltam.

Mély levegőt veszek és sóhajtok. Nem tudom, mit gondoljak erről az egészről. Túlságosan felkavart ez a találkozás és a szavai, képtelen vagyok tisztán látni. Elgémberedett ujjaimat meglazítom a tőrömön.

-Az "őrangyalom" végzett a Fekete Viperával-összegzem szárazan. Pokolian fáj a vállam. - De miért? Miért segítettél nekem?

Megszólalt a lelkiismerete? Mert akárhogy kutatom, a tetteit nem tudom megmagyarázni semmilyen hátsószándékkal. Megkímélte Sareh életét, megmentett, és a volt társa ellen fordította a fegyverét. Teljesen kiszolgáltatott helyzetben voltam, de tisztességesen viselkedett.

Mégegyszer végigmérem hosszú kabátba bújtatott alakját. Magas, de sovány termete álatámasztja, hogy nem kifejezetten a közelharchoz szokott. Nem mintha nem értene hozzá...

-Meghallottam a hangod-feleli.

Legalább valakihez eljutott a segélykiáltásom. Bár egy pillanatig sem ilyen segítségre számítottam.