Az üldözött

11.Fejezet

-Végre látom a tengert!

Lassan nyitom ki a szemem. Tudom, hogy nem fog tetszeni a valóság. Sareh lelkes hangja elhal a jurta félhomályos csendjében. Pirkad.
A három lány szuszogásából úgy sejtem, még mindenki alszik.

A szívem emlékeztetően szorul össze, majd kezd el őrült tempóban verdesni. A nevét dübörgi, Sareh, Sareh, Sareh!
Nem lett volna szabad elaludnom...
Az elmúlt nap emlékképei nyirkos lepedőkként borulnak fölém, mint a jurta teteje, egymásra halmozódnak, hogy úgy érzem, majd összeszakadok. Kiszorul a levegő. Csak meredek magam elé, hitetlenül, az idegen sátorban, idegenek között, miközben egyik szememet vörös függönyként takarja a hajam.
Tehetetlenül tűröm, hogy újra és újra lepörögjenek az események.
Íjat feszítenek a katonák.
Sareh.
Agrona szakadt fátyolként hullik a földre.
Sareh.
Ragad a kezemben a tőr. Üveges tekintet...
Állj!
Összeszorítom a szemem, kifújom a levegőt. Muszáj lesz valahogy gátat szabni ennek a borzalomnak.
Kinyitom a szemem. Itt vagyok, belekapaszkodom a most-ba. Kifogom bírni. Csak... jobb lesz, igen, azt hiszem jobb lesz, ha nem nézek oda.
Leteszem a talpam a hűvös földre. Felrémlik a patak sodrása, hideg volt a vize, megláttam benne a véres tükörképemet...
Dühösen kifújom a hajam a szememből. Nem fogok. Összeroskadni. Alatta.
Tétova mozdulatokkal kezdek öltözni, a félhomályban. Kibújok a hatalmas férfiingből, amit hálóruhának kaptam. Sajog az összes izmom, mint akkor, amikor egész nap lovagoltam.
Eszembe jut, hogy mégis csak haza kellene mennem, legalább azért a gyönyörű hesti fekete ménért, amelyiket úgy szerettem. Talán valamilyen elégtételt is éreznék, ha ellopnám Vintontól. Képzelem, milyen dühös lenne. Kiváltképp most, amikor a legrosszabb rémálma válik valóra.
Meg fog történni. Kitör a háború. Pedig arra tette fel az életét, hogy megakadályozza.
Ki akar háborút? Ki küldte ránk a Fekete Viperát? Ha így nézem, ő nem csak az én ellenségem, hanem Vintoné is. Vajon ő ismeri?
Miután magamra húztam azokat a ruhákat, amiket tegnap kaptunk, belebújok a saját topánkámban, erős grimaszolás közepette, mert a tegnapi mérföldek már agyonkínozták a lábamat. Ezt a cipőt egyértelműen nem erre tervezték.
Lovagló csizma kellene.

Valójában csak a bátyámat akarom megkeresni. Nem tartozom felelősséggel, sem Vintonnak, sem a Gyűlésnek, sem Nadinnak. Én, vagy akár egy maroknyi lány különben is túl kevés a háború ellen. Ez az egész Békekörút egy végsőkig elkeseredett, szánalmas próbálkozás volt.

Vállamra terítek egy kendőt és kilépek a sátor ajtaján. Párás föld illata száll a hűvös levegőben. Harmatos fű reszket a lábam körül.

Elvettem három életet. Triston Roard üvöltése kúszik a fejembe. Remeg bennem a fékevesztett mozdulat emléke, ahogy kaszaboltam a testét. Orromban érzem a vér szagát.
Elfordulok, hogy kiélesedjen előttem a valóság. A banditák ébredező tábora. Mélyeket lélegzem, hogy kitisztuljon a fejem. Szinte minden egyes inger az elmúlt nap emlékeibe ránt vissza, bármennyire tiltakozom ellene, és ez őrjítő. Szeretném meg nem történté tenni. Tegnap előtt még minden rendben volt. Szabadon vásároltam a piacon, nem vadásztak rám bérgyilkosok, és nem kísértettek rémképek.
Bár visszamehetnék!
Csonkának érzem magam.
Sareh-nak nem kellett volna eljönnie erre az útra.
Nem kellett volna elaludnom.
Megvédhettem volna.
Sűrűn pislogok, hogy visszatérjek a jelenbe. Egy asszony a szemközti sátorban értetlenül néz rám. Elég ijesztő lehettem, ahogy percekre elbambultam. Muszáj lesz tennem ez ellen valamit. Ha beleragadok ebbe a gyász-mocsárba, nem sokáig maradok életben.
Találomra indulok el egy irányba, kerülgetve a sátrakat, és azt a néhány kósza embert. Felnézek, a lombok gyámolítóan borulnak fölénk.
Fájóan idegen a környezet, a hangok, az illatok, az emberek. Megcsap a honvágy szele, de csak egy pillanatra. Dühösen veszem tudomásul, hogy Sareh nélkül, a hely, ahol felnőttem épp oly' üres és idegen lenne, mint bárhol máshol. Mint most, ahogy a bandita táborban teszem céltalan lépteimet, miközben egy semmiben lebegő kísértetnek érzem magam. Minden átkozottul tompa.