Az üldözött

10.Fejezet

Hozzájuk.

Sosem láttam még bandita fészket. Ez valahogy eddig kimaradt az életemből.

Amint Rhys kisütötte, hogy menjünk velük, már nem igazán volt beleszólásunk az eseményekbe. Ő elindult előttünk a fák közé, mi pedig követtük. Nem azért mert annyira szerettük volna. De a cimborái úgy sodortak minket magukkal, mint egy nagyobb hullám a tengeren. Nem mintha erőszakosak lettek volna. De volt egyfajta elhatározásuk, hogy követik Rhys elképzeléseit bármi áron.

Nagyjából egy mérföldet gyalogoltunk így. A lányokkal félig ösztönösen, félig tudatosan, de közelebb húzódtunk egymáshoz.

Figyeltük a banditákat. Figyeltünk, mikor törnek az életünkre. De ez nem történt meg.

Szép lassan kibontakozik előttünk a táboruk. Először megpillantok két embert a magasban, faágakon egyensúlyozva. Őrszemek lehetnek. Elismerem, ez jó taktika. A magasból sokkal hamarabb észreveszi az ember, ha valaki közeledik. Aztán ahogy elhaladunk alattuk, itt is, ott is sátrak bukkannak elő. Vannak kisebbek és nagyobbak. Szakszerűen egybeszerkesztett és kevésbé stabilak. És sok van belőlük. Egyre többet fedezek fel. És emberek. Sok ember. Férfiak és nők. Fiatalok és idősebbek. Elképedek, amikor elszalad előttem egy csapat rikoltozó gyerek. Hűha, a kis...kicsi banditák. Egyre inkább az az érzésem, hogy egy faluba csöppentünk. Rhys-ék titkos, erdő mélyén lapuló kis falujába. Ez pedig szöget üt a fejembe. Miből gondolják, hogy miután láttuk, nem fogjuk elárulni a törvényenkívüli falu titkát?

– Rhys!-szólítom meg az előttünk haladó fiatalembert.

Megáll és visszanéz rám. Felvonja a szemöldökét.

– Miért hoztál ide minket?

Elgondolkodik, mielőtt válaszolna.

– Azért, hogy megegyünk benneteket.-vonja meg a vállát, szemében pajkos fény villan.

Nekem viszont arcizmom sem rezdül a tréfára. Rosszkedvűen meredek rá, de őt ez nem hatja meg. Felhőtlenül vigyorog. Körülötte megáll néhány kiváncsi gyerek.

– Úgy tudom nagyon ízletes a fiatal lányok húsa-folytatja és megcsiklandozza az egyik kislányt. Az kuncogva elszalad a többi pedig utána.

Összenézek a lányokkal, nagy meglepetésemre Liva mosolyog. Az én szívem is enyhül kicsit, de a feszült készültség megmarad.

Aztán Rhys komolyabbra veszi a szót és közelebb lép hozzánk. Közben feltűnik, hogy a banda szétoszlott mögöttünk, így már csak magunk vagyunk Rhys-zal.

–Kisróka,-kezdi a banditánk, én pedig ránézek–nincsenek hátsó szándékaim.

A szemembe néz, széttárja a kezeit. Emésztgetem az elhangzottakat. Kellemesen lényegretörőek.

–Nem szívlelem a Fekete Viperásokat-folytatja– Itt senki sem szereti őket. Menedéket nyújtunk nektek.

Olyan egyszerűen mondja ezeket a szavakat. Szinte nem hiszem el, amit hallok. Valójában nem is szabad elhinnem. Még mindig banditákkal van dolgunk.

-Ennyi?-kérdezem.

-Ennyi-feleli Rhys.

Őszintének tűnik. Ettől még nem nyerte el a bizalmam, a vészharang talán már sosem szűnik meg kongani a fejemben, de van valami ennek az embernek a kisugárzásában, amitől az ember nem igazán vonja kétségbe a szavait.

Aztán ismét elvigyorodik.

-De az ékszereiteket örömmel elfogadjuk.

– Arb!-kiáltja Rhys. Illetve, süvölti mint a sakál. Azt mondta keres nekünk egy jó helyet éjszakára, de mindenekelőtt meg kell keresnie egy barátját. Mivel nem találta a sátrában, ezért kiordította a nevét a világba. Egy nyurga fiú áll meg mellettünk.