Az üldözött

16.Fejezet

-Ne! - csattan a hangom az éjszakai csendbe.

A szőke lány összerezzen, vállát felhúzza, de a tőr nem mozdul.

Alig hiszem el, amit látok, iménti örömöm elillan, elvész a levegő feszültségében. Chimalis keze megdermedt a mozdulatban, előrehulló haja miatt semmit nem látok az arcából.

-Chimalis...

Hangom remeg, ahogy megszólítom, de nem reagál rá, ujjai a markolatra fonódnak. Óvatos léptekkel közelítek felé, bár legszivesebben odarohannék, hogy kitépjem a kezéből azt az átkozott tőrt. Valamit mondanom kellene. De mit kell mondani annak, aki annyira elkeseredett, hogy képes lenne eldobni az életét?!

Már csak pár lépés választ el minket, amikor a szőke lány behúzza a nyakát. Megtorpanok.

-Chim...

-Miért?

A hangja olyan halk, hogy akár a szél is susoghat, de ő volt. A szívem éleset dobban. Igyekszem uralkodni a hangomon, amikor vissza kérdezek.

-Mit miért?

Vesz egy reszketeg lélegzetet, a tőr hegyét mozdulatlanul a hasán tartva.

-Miért ne?

Frusztráltan fújtatok, miközben az agyam lázasan kutat egy jó indok után. Jó ég, erre senki nem tanított meg! Sareh mit mondana?

Megköszörülöm a torkom, de ezzel is csak húzom az időt. Végül azt mondom, ami először eszembe jutott.

-Mert, ha ott szúrod le magad nem biztos, hogy azonnal meghalsz, viszont órákig szenvedsz szörnyű kínok között.

Szép volt! Ilyet Sareh biztos nem mondott volna.

A lány egy keserves nyögést hallat, majd halkan zokogni kezd.

Tehetetlen szánalommal nézek rá, nem tudom mi történhetett vele. Sebes mozdulattal guggolok le vele szemben. A gyér holdfényben alig veszem ki könnyáztatta arcát, csak annyit látok, hogy a tekintetét meredten a maga felé fordított tőrön tartja. Csak remélem, hogy ezt nem gondolja komolyan. Kinyújtom a kezem a tőr felé, hogy elemeljem a hasától, de a lány hátrahúzódik.

Tanácstalanul sóhajtok.

-Jól van, akkor csak azt áruld el, miért akarod gyomron szúrni magad?

Meg kell hagyni, ilyen abszurd kérdést még életemben nem tettem fel. De titkon azt remélem, hogy a nyers, őszinte szavaktól elbizonytalanodik.

Chimalis arca eltorzul és a pengét is távolabb emeli magától de nem engedi el. Zokogása nem csitul. Mi lehet az, ami ennyire kétsébeejtette? Még a történtek gyötrik? Vagy fél? Valami megnyugtatót kellene mondani neki.

-Semmi baj-szólalok meg–Bármi is a probléma, megoldjuk.

A fejét rázza, de akadozva beszélni kezd.

-Elküldött... tudta... tudta, hogy mi lesz... nem érdekelte!

Felélénkülve hajolok előrébb, mert bár nem értem miről beszél, a szavaiból arra jutok, hogy valaki bántotta. De ki? Itt a táborban? Ezt nehezen tudom elképzelni. Bár egy hónap alatt nem lehet kiismerni ennyi embert.

-Kiről beszélsz?

A fejét rázza, és újból erőt vesz rajta a zokogás, vállai megfeszülnek, ujjai elfehérednek a markolaton.

Felkavarodik a gyomrom, talán azért mert nem akar válaszolni, talán mert úgy érzem rajtam múlik ennek a lánynak az élete. Mivel hozhatnám vissza az élni akarását? Semmit nem tudok róla!