Az üldözött

18.Fejezet

A hegyek látványa megnyugtat. Mindig is így volt. A nadini hegycsúcsok szinte egész évben hótól fehérek. Amikor tiszta kék az ég, akkor ezt különösen gyönyörűnek találom.
De most szürke. Borult. Olyan hűvös van, hogy látom a leheletem.
Végre találtam egy helyet, a táboron kívül, ahonnan messze ellátok, egészen a hegyekig. Abban a reményben, hogy az életemet is tisztábban fogom látni.

-Kitört a háború.

Brienda szavait egy pillanatnyi döbbent csend követte, utána viszont egymás szavába vágva törtünk ki. De mielőtt túl hevessé fajult volna riadalom, a nő szája ideges mosolyba rándult.

-Vicceltem! Nyugi, az túlzás, hogy kitört, de nagyon mozgolódnak az elduri csapatok, Nadin szerte.

Egy kicsit mindannyian leeresztettünk, de már senki nem tudott megnyugodni.

Brienda mesélte, hogy látta, ahogy egy határszéli falut kifosztanak az elduri katonák. Házakat gyújtottak fel, aki ellenállt, azt megtorolták.

-Elkezdődött-mormogtam, és kirázott a hideg.
Jayden-re gondoltam, és arra, mennyire félek, hogy valami baja esik. Meg kell keresnem!

Aztán eszembe villant Drevick. Mi lesz vele, ha Nadin lángba borul? Biztosan fegyvert fog, szereti ezt az országot.

Lehet, hogy el fog esni a harcban-döbbentem rá. Az a kedves, jólnevelt fiú, akit gyerekkorom óta a barátomnak ismertem, és aki Sareh-t szerette.

A szívem fájdalmasan összeszorult.

Akkor pedig ez a tábor sincs biztonságban. Rhys-éknak is ugyanúgy baja eshet. Nekik, akik megmentették az életünket.

Mi pedig tehettünk volna valamit. Tehettem volna valamit.
Castrinnek igaza van. Felelőtlen vagyok.

Még szerencse, hogy ő nem volt velünk ott az asztalnál. Nem is tudom, mit csinált volna, ha hallja Brienda szavait.
Bár úgyis meg fogja tudni.

Megremeg az ág, amin ülök, ebből tudom meg, hogy valaki felmászott a fára. A mozgásából felismerem, így nem fordulok felé, akkor sem, amikor megérzem a füstös fenyő illatot.
Nem tudom vigasztalni, vagy jótanácsot adni jött-e. Vagy esetleg leszidni, mert előre rohantam, amikor Briendáék megérkeztek. Nála sosem lehet tudni.
Sokáig nem szólunk semmit, csak nézzük a tájat. Ami a borult éggel, és a kopasz fákkal nem igazán felemelő látvány.
Ahogy csendben ülünk egy ágon, mintegy tizenöt méteres magasságban, rájövök, mennyire megszoktam a társaságát. Pedig alig tudok róla valamit.
Eszembe jut, amit Brienda mondott. "Sortársaid vagyunk az élet mocskos kis húzásaiban."

Megtöröm a csendet.

-Rhys.

-Yoren.

A hangja mosolyt csal az arcomra. Annyira kedvelem ezt az embert!

-Te honnan jöttél?

Felszusszan. Biztos mosolyog, hogy ugyanazt a kérdést tettem fel, mint Brienda.

-A táborból-feleli.

Elvicceli. Hárít. Ránézek, mire elkomolyodik.

-Érzékeny téma-vonom le a következtetést. Ő pedig egyből a sajátját.

-Azt akarod, hogy megnyíljak, Kisróka?

Ahogy ezt kimondja rájövök, hogy valójában még sosem lelkiztünk mi ketten.

-Nagy kérés?

A homlokát ráncolja.

-Igen-jelenti ki, majd szinte sértetten elfordítja a tekintetét.-Érzékeny téma.