Az üldözött

5.Fejezet

Zúg a fejem. És mindenem fáj. Ezek szerint életben vagyok. Lassan kitisztul a kép, a hátamon heverek, körülöttem falevelek és gallyak. Fölöttem az erdő lombjai vetnek rám árnyékot. Megy le a nap.

Élek.

Mély levegőt veszek, aztán kibuggyan belőlem a nevetés. Az oldalamra gördülök, és egyből elhallgatok. A katona nyitott, üveges tekintetével találom szembe magam. Azonnal felülök és hátrébb húzódom. Összerándulok, amikor a gerincembe fájdalom hasít. Végig nézek magamon. Tele vagyok vágásokkal és horzsolásokkal. Sár és falevelek ragadtak a ruhámra, amely több helyen kiszakadt. Állásba tornázom magam és felnézek a lejtőre ahol legurultunk, majd visszanézek a halott katonára. A feje alatt van egy nagy kő. Biztosan beverte a fejét. Akár én is végezhettem volna így. A tőröm még mindig a vállában van.

Sareh....

A szívverésem újra felgyorsul. Még három katona akarja a vérünket. Válaszokat akarok, miért? Miért akartak lemészárolni minket, mint valami állatokat? De kénytelen vagyok ezt a kérdést elmém leghátsó zugába száműzni, mert túl kell ezt valahogy élnem, és Sareh-nak is túl kell élnie! Körülöttem nyomasztó csend ül, mintha még a fák is fenyegetően magasodnának fölém.

Egyedül vagyok...

Mély levegőket veszek és odalépek a férfi vállához, majd kirántom belőle a tőrt. Kiegyenesedem és előre nézek a fák közé. Arra gondolok, hogy már kettőt megöltem és túléltem. Ez erővel tölt el. Markomba szorítom a véres fegyvert, és gyors léptekkel elindulok.

Minden fa mögött, azt várom, hogy rám támadnak. Minden zajra összerezzenek. Azt nézem, hol tudnék visszamászni a meredek lejtőn. Valahol arrébb vízcsobogást hallok. Patak lehet.

Amikor utoljára láttam, Sareh a földre hanyatlott. Belesajdul a szívem, hogy ott hagytam egyedül.

Ekkor léptek zaját hallom és megtorpanok. Majd suttogást, egész közelről. Remegő kézzel magam elé emelem a tőrömet és elszánom magam. Harcra készen kilépek a következõ fa mögül.

Többen levegő után kapnak, de nem katonák. Helyette a béke-körút ijedt és piszkos arcú tagjai merednek rám.

Először Liva tekintetével találkozom, aki a földön térdel, mellette Chimalis összekuporodva, mögöttük pedig Castrin áll meggyötörten.

Lassan leeresztem a tőrt. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy nem kell megküzdenem senkivel. Egyúttal azonban aggaszt a légkör feszült hangulata. Tekintetem a mozdulatlan testre téved, ami pár méterre tőlük hever. A ruhájából ítélve a másik vand. A hátából egy nyílvessző áll ki. Feldúltan nézek Livára.

-Yoren, jöjjön ide!-kéri higgadtan.

Ekkor pillantom meg mögötte Sareh ruháját. A szívem meglódul, odarohanok.

A barátnőm a hátán fekszik. De életben van.

-Sareh-nyögöm rekedten. Kapar a torkom. Eszembe villan, hogy majdnem megfojtottak. Letérdelek mellé. Arca sápattabb mint valaha és meg-megrándul a fájdalomtól. Kék szeme felém rebben.

-Yoren! Istenem köszönöm!-hunyja le a szemét-De örülök, hogy jól vagy! Igaz, szörnyen nézel ki.

A kezem után nyúl, én pedig megszorítom az övét. A derekára egy kék selyem kendőt erősítettek, de már az is átázott az oldalán, a vértől. Nem értek az orvosláshoz, nem tudom mennyire lehet súlyos az a seb. De a sok vér láttán jeges félelem markol a szívembe. A kendőről Livára nézek, mivel úgy sejtem az övé.

-Ért a gyógyításhoz?

Liva kezét dörzsöli, ami csupa vér. Rám néz, barna, mandula szemében árnyalatnyi bizonytalanság ül.