Az üldözött

6. Fejezet

Alig tudom kivenni mi történik, csak azt hallom, hogy Chimalis sikít, Castrin pedig ordibál, hogy "vigyázz!"

Egy nagy árnyékot látok meg Sareh fölött, valamit a magasba emel. A kard! Hol van kardom?! Eszeveszettül tapogatom a hideg földet magam mellett. Hova a fenébe tűnt a kard?!

Nincs idő! Sareh ijedten felkiált én pedig már talpon is vagyok és fejemet előre szegve neki rohanok a támadó gyomrának. Kicsit hátra tántorodik, de szilárdan áll. A hajamnál fogva elránt magától és lekever egyet. Szédülten a hátamra esek, beszorul a levegőm. Az orromból valami meleg szivárog. Próbálok felülni, de a tagjaim nem engedelmeskednek, levegő után kapkodok. Kicsit arrébb mintha Castrin kapálózna, a kezében valami csillan. A kardom az. Aztán már nem látom, mert a hatalmas árnyék fölém magasodik, meglendíti felém a kardját. Megfeszülök, ahogy várom, hogy kersztül döfjön. Ekkor két vékony kar körbefonja a nyakát, még a sötétben is látom a vörös hajat.

- Yoren, vigyázz!-kiáltja Sareh.

Alig hallok a szívverésemtől. Már nyomom is fel magam ülésbe, amikor a katona lerázza magáról a barátnőmet és szembefordul vele. Az arca egyszerre rémült és elszánt.

- Sareh...-suttogom.

Villan a kard. És a lány, az ember akivel felnőttem, ernyedten zuhan a földre.

A világ hirtelen elhallgat. A körmöm földbe váj. Kapar a torkom. Sikítok.

Felugrom és előre vetődöm. Kezemben öklömnyi kővel teljes erővel lesújtok a katona fejére, éppen amikor megfordulna. Mint egy rongybaba, ő is elterül a földön. Ezzel vége.

Térdemre rogyok Sareh mellett a földön. Végig tapogatom, a blúzán sötét foltként terjed a vér. Kapkodja a levegőt. Egy pár pillanatra az egész világ beszűkül, csak ketten vagyunk.

- Nem, nem, nem, nem-hajtogatom, miközben alig látok a könnyektől-Sareh!

Fátyolos tekintetével megkeresi az enyémet. Ahogy megtalálja megnyugszik. A szeme tele van könnyel. Erőtlenül rám mosolyog, kinyújtja a kezét és a karomba kapaszkodik.
-Jól vagy-motyogja, a feje hátracsuklik.

-Ne...

Egyre halkuló hangon ismétli:
-Jól vagy. Húgocskám. Kedves... kishúgom!

Mosolyog, majd lehunyja a szemét, és leejti a kezét a földre.

- Sareh...-sírom el magam- Ne! Ne tedd ezt velem!-zokogom

Nem mozdul, nem lélegzik.

Nem! Ez nem történhet meg!

- NEM!-üvöltök fel- NEM! Liva!

A vand lány egy pillanat alatt ott terem, ahogy a többiek is. Többiek? Mindenki életben van?

Liva Sareh nyakához érinti az ujját, majd lassan elengedi. Rám néz, nagy barna szemeiben sajnálat tükröződik. Megrázza a fejét.

- Sajnálom, Yoren.

Ekkor tudatosul bennem, hogy Sareh meghalt.

A világ fordul egyet, majd még egyet. Sareh elment, itt hagyott engem. Megölték.

Úgy érzem elviselhetetlen fájdalom nehezül rám. A szívem szakad, begyógyíthatlanul. Vigasztalhatatlanul. Felordítok.

Valaki a vállamra teszi a kezét. Odanézek, Liva az. Ő hogyhogy él, ha Sareh nem? Körbe nézek, mind itt térdelnek Sareh teste körül. Liva, Castrin és Chimnalis. Ők miért maradtak életben?! A harag, a kétségbeesés és a gyász összemosódnak bennem, és minden értelmét veszti. Attól félek megőrülök.

Jaj, Sareh, miért csináltad ezt?! Miért csináltad ezt? Miért?! Ide-oda kapkodom a tekintetem, keresek valami kapaszkodót a valóságba.
Míg meglátom Castrint, mellette heverni a kardomat.

Nem tudtam megvédeni Sareh-t, mert eltűnt a kard, valaki elvette. Castrin, mivel annyira nem bízott bennem, nyilván attól félt, hogy ellene fogom használni.

Ellopta, amíg aludtam.

Sareh teste fölött találkozik a tekintetünk. A kezem ráfonódik a mellettünk heverő katona kardjára. Lankadatlanul, már-már eszelősen nézek Castrin szemébe. Ő pedig mindent megért abban a pillanatban, mert a szeme riadtan elkerekedik. Egyszerre ugrunk fel, karddal a kezünkben.

- Ne!-kiált fel Liva. A kétségbeesés elvékonyítja a hangját.

- Yoren...-kezdi Castrin védekezőn, de nem hallgatom meg.

- Miattad van!-vágom hozzá, aztán már üvöltök- MIATTAD VAN!!

Gondolkodás nélkül neki rontok. Összecsap a két kard, Liva könyörög, hogy hagyjuk abba. De bennem csak egy gondolat létezik. Sareh. Látom Castrin szemében a rémületet, miközben suta mozdulatokkal hárítja a támadásaimat. Nekem viszont ebben a pillanatban minden tanult technika eszembe jut, és teljes erővel vagdosom felé a kardot. Minden kapkodó lélegzetvétele táplálja a haragomat. Csak néhányszor találkozik a két penge, amikor megvágom Castrin kezét és a kardja csilingelve a földre esik. Újra felé súlytok, mire védekezőn maga elé emeli a karját. Felkiált, amikor a penge a bőrébe váj. Nem tudom, hogy ez-e, vagy a vér látványa lassít le. Vagy pedig Liva szavai amiket egyre tisztábban hallok magam mögött, de a végső csapás előtt megáll a kardom a levegőben.

- ...nem akarná, Sareh nem akarná, hogy gyilkossá válj miatta! Kérlek! Ne élj vissza az áldozatával!

Mit beszél ez?! Megfordulok, haraggal nézek Livára. Aztán világossá válik. Dermesztő és helytelen: Sareh helyettem halt meg. Mindezek után nem lehet az az első tettem, hogy megölök valakit. Sareh miatt.

Visszafordulok Castrin felé. Ő lassan leengedi vérző karját maga mellé, a sötét folyadék pedig végig folyik a kezén, az ujjain, majd csöpögni kezd le a földre. Pár pillanatig csak nézem, miközben a haragom egyre kisebb lángon ég. Nem sajnálom Castrint. Inkább csak meg vagyok rökönyödve. Magamon.

Mire felnézek Castrin arcára, már csak a fájdalom marad, minden más érzés elpárolog. A fájdalom vastag, érzéketlen burkot von körém. Nem létezik más. Magam vagyok a fájdalom.

A szemébe nézek. Felemelem a kardot. Még a szeme sem rebben, amikor neki szegezem a hegyét. Újra higgadt, mint akit nem érdekel, hogy megölöm-e vagy sem. Sőt valószínűleg számított erre. Hiszen elejétől tudta, kinek a vére vagyok. Valószínűleg igaza is volt.

Közel lépek hozzá, majd a föld felé fordítom a kardot és ledöföm a lába elé. Összerezzen, de nem lép hátrébb. A szememet elhomályosítják a könnyek. Így, hogy centiméterek választják el az arcunkat, kezdek el beszélni. Suttogok, mert a sok ordítástól teljesen elment a hangom.

- Milyen érzés volt? Ölni? Hmm?-teszem fel az ő kérdését. Megvetően folytatom-Te rosszabb vagy mint a katonák.

Az álla megfeszül, egy szót sem szól. Nekem pedig ez teljesen megfelel. Hátat fordítok neki, azzal a céllal, hogy végleg itt hagyom ezeket az embereket, kifutok a világból, eltűnök a föld színéről. Ekkor találkozom Liva feldúlt tekintetével. A katona teste mellett térdel, keze a férfi nyakán és azt rebegi:

- Ez itt...még él.