Az üldözött

20. Fejezet

A szívem nyughatatlanul lüktet, attól a perctől, hogy elhatározásra jutottam. Legszívesebben azonnal elindultam volna, hogy mindent tisztázzak, még ha magával az elduri királlyal kell is szembenéznem a történtekért. Rettegek, hogy a falu lakosságán áll bosszút az elduri sereg. Minden gondolatom ekörül forog, és majd megőrjít a tehetetlenség, amíg készülődünk az induláshoz.

-Látom kifosztod a fegyvertárat.

Rhys hangjára ijedten perdülök meg a fegyverrel teli sátorban. Mindkét kezemben egy-egy tőrt szorongatva, úgy érzem rajta kaptak valamin.
Megfeszült tagjaimat látva, a férfi vonásai ellágyulnak.

-Pihenj, katona, ne félj, amíg engem látsz!

Nagyot szusszantok, míg visszafordulva a csizmaszáramba süllyesztem a két fegyvert. Inkább kerülöm a bandavezér tekintetét. Tudom, hogy nem örül a tervemnek.

-Figyelj-kezdi-tudom, hogy sok durva dolog történt veled mostanában.
Rásandítok, nem tetszik, ahogy indít.
-A mai balhé a faluban egyáltalán nem hiányzott neked, most szörnyen érzed magad, és hidd el én is! De nem követek el kollektív öngyilkosságot az átkozott bűntudatom miatt!

Idegesen pördülök meg, hogy szembenézzek vele. Bánt, hogy szerinte a vesztükbe sodrom a lányokat, és felpaprikáz, hogy ilyen kevés bizalmat szavaz nekem.

-Szóval szerinted lapuljak tovább és nézzem végig, ahogy lángba borul Nadin?!

-Csak tudnám, mikor váltál ekkora hazafivá!

Tekintetét számonkérőn szegzi rám. A szavai zavarba ejtenek és felkavarnak. Tényleg, mikor is?

-Hmm? - vonja fel a szemöldökét - Mióta érdekel vadidegenek sorsa?!

Összepréselem az ajkam. Jogos kérdés, mégis bánt. Eszembe villan a párbeszéd a bálon a diplomaták asztalánál. Mikor Castrin nekem szegezte a kérdést, mit gondolok egy esetleges háborúról. Egek, mintha évek teltek volna el! Akkor rávágtam, hogy nem érdekel.

Érdekelt, de csak a szeretteimért aggódtam. Sareh-n, Jay-en és Drevicken kívül tőlem kihalhatott volna az emberiség.

-Ne érts félre-folytatja Rhys-tudom, hogy rendes lány vagy, és nem csak a származásod, a szíved is nemes. De a legtöbb ember ezt odakint nem tudja. Méltatlanul ítélnek meg, és nem értem, mi a fityfenéért rohansz a vesztedbe értük?!

Mert jóvá akarom tenni a faluban történteket. Mert harcolni akarok valami szép és becsülendő célért. Mert nem akarok olyanná válni, mint azok a katonák. Mint az apám.
Mert Sareh is ezt tenné...
Féloldalas mosolyba rándul a szám, és boldog vagyok, mert tudom, hogy helyesen döntök. Egyszerre könnyen jön a számra az egyszerű felelet.

-Mert hős akarok lenni.

Egy pillanatra benne reked a szó. Meghökkent grimasza végül mosolyba fordul át. Megérti, hogy ezzel a komolytalan válasszal akarom lerázni.

-Akkor kiváló úton haladsz!

Szusszanva nevetek és  elsétálok mellette, de mielőtt kilépek az ajtón még megszólal.

-Az egyetlen baj a hősökkel, hogy túl korán feldobják a talpukat.

Valami azt súgja, hogy aggodódik értem a bandavezér. Talán arra gondol, amire én. Hogy talán most látjuk egymást utoljára. Megdermeszt a gondolat, hogy tényleg a vesztembe rohanok. De nem fogok visszakozni. Elköteleztem magam, és Alanscole Morne-nak meg kell lakolnia!

-Majd meglátjuk-felelem, és kilépek az ajtón.

Pördül a kés a levegőben, íves röpte hamar véget ér, markolattal puffan a fatörzsön. Onnan lepattanva végül belefúródik a hideg földbe. Castrin kisöpör egy fekete tincset az arcából és egy újabb dobókést vesz a kezébe, majd felemelve meglendíti.