Az üldözött

17.Fejezet

Botok surrognak a levegőben, majd tompa csattanással üköznek. Csatt, csatt, csatt. Az egyhangú szimfóniát egy fájdalmas szisszenés szakítja meg.

-Jajj, bocsánat, nagyon sajnálom! - cincogja Chimalis.

A szemöldököm együttérző ráncba húzom, Rhys viszont elneveti magát, bár arca eltorzult a fájdalomtól és sérült kezét rázza.

-Semmi baj, Angyalom, csak két ujjam bánta, de úgyis van még nyolc.

Miután olyan nehéz volt rávenni a hesti lányt, hogy neki álljon legalább botokkal gyakorolni, senki nem számított ilyen "balestre", pláne Rhys, aki a végére teljesen elkomolytalankodta a "tanórát". Már pedig azt, ahogy a bot tompa vége találkozott a férfi ujjperceivel, szinte én is megéreztem.

Chimalis egyik kezében a botot szorongatja, másikat a szájára tapasztja. Én viszont már mosolygok, hogy a szőke kislány gyakorlás közben ilyen ütést bevitt a bandavezérnek.

-Mi történt, Rhys? Elkalandoztál?- vonom meg a szemöldököm.

-El bizony! Ennyi csinos hölgy között nem csoda, ha elterelődik a figyelnem.

Elnevetem magam, és Chimalis is végre leenged, halvány mosoly kíséretében. Hármasunk könnyed idilljébe, éles váltásként hat Rhys hirtelen elkomorulása. Éber tekintete feszültségbe rántja a tagjaimat. Érzem, hogy kezdem kiismerni a férfit, mert egy pillanat alatt ráhangolódok, és már én is hallom.

Egy állati vonyítást fúj felénk a szél.
Értetlenül nézek rá.

-Farkas?!

-A nyugati őrszemünk-vágja rá.- Riadó!

Megütközve állok vele szemben ő viszont azonnal mozdul. Egy közeli ágról leakasztja sötét bőrkabátját és a vállára kanyarítja, macsétáit pedig a válla fölött a tokokba löki, és elindul.

-Szólj a többieknek! Vendégeink vannak.

A vérem dobolni kezd a fülemben. Ránk találtak?
Ujjaimat futólag az övemen lógó kard markolatára simítom. "Többiek". A lányok! Chimalis felé fordulok, a kék szemei rémülten elkerekednek. Megint Sareh-t idézi, ahogy rám néz. Megborzongok. A botot szorongatva, dadogni kezd.

-Én...még nem... nem tudok!

A szemöldököm ráncolom, de pár pillanat után megértem.

-Nem kell harcolnod.

Megragadom vékonyka karját és sietve magam után húzom. Érzem, hogy reszket. Én is veszettül feszült vagyok, amit még tetéz, hogy a tábor szokatlanul elcsendesült. Mindenki felismerte a jelet, mindenki tudja mi a teendő. A legtöbb férfi a fegyvertár felé igyekszik, aki nem, az pedig a nőket és a gyerekeket tereli be a sátrakba. Suttogás és csendes utasítások hangzanak el, szerte a bandita táborban. Mindenki készül. Készül a támadásra. A támadásra, amit jó eséllyel mi hoztunk rájuk.
Nagy lendülettel lépek a sátrunkba, magammal sodorva Chimalist. Érkezésünkre az ágyán ülő Castrin  felnéz. Látva az arcunkat ő is megfeszül.

-Hol van Liva? - kérdezem azonnal

- Arbyvel lehet. Mi történt?

Igyekszem minél nyugodtabban válaszolni, mert feltűnik, hogy kapkodom a levegőt.

-Hivatlan vendégeink jöttek.

A lány egyből feláll.

-A Fekete Vipera?

-Valószínű. Mindenki a fegyvertárhoz megy, hogy jó házigazdaként fogadjuk őket.

Castrin bólint és a kijárat felé indul.