Az üldözött

7.Fejezet

Liva valószínűleg attól tart, hogy rávetem magam a katonára és széttépem. Ez igazából esélyes is, és nem valószínű, hogy vissza tudnának tartani, mint Castrin esetében. De egyenlőre úgy állok egy helyben, mint aki kővé dermedt. Leginkább azért, mert még a katona megölésének módján morfondírozom. Így Liva időt kap előadni a mondandóját.

– Először meg kell tudnunk tőle mi a bánat folyik itt? Miért akartak megölni minket, és, hogy vannak-e még társaik?

Úgy méregetem a katonát mint egy ragadozó a prédát. Ez mindenbizonnyal megrémíti a vand lányt mert kicsit magasabbra szökik a hangja, amikor figyelmeztet:

– Yoren!

Fontolgatom az elmondottakat, bár nem tetszenek. Szívem szerint egy percig sem hagynám tovább lélegezni, ezt a szemetet.

De ha nem tudom meg, miért történt ez az egész rémálom, hogy megtámadtak, a harc, a rettegéssel töltött éjszaka és Sareh halála, akkor soha többé nem lesz nyugtom. Akármennyire szenvedek a gyásztól meg a haragtól, ugyanannyira szeretném tudni a választ mint Liva. Végül megszólalok, dacosan, sötéten.

– Hát, akkor tudjuk meg!

Néhány óra múlva vörösleni kezd az ég alja, és bármilyen lehetetlenek tűnt ez, nem sokkal korábban, ma is fel fog kelni a nap.

A katona arra ébred, hogy hozzákötözték egy fához, nem tudja mozgatni sem a kezét sem a lábát. A vadászból zsákmány lett. Foglyul ejtette az a négy lány, akiket meg akart ölni. Akik most körbevették, az ellenség egyetlen túlélőjét.

Én állok középen, azt akarom, hogy jól lásson. Az ő kardját tartom a kezemben. Ahogy magához tér és meglát minket, azonnal felugrana, de elég jól sikerült megkötözni. Egy ideig próbál kiszabadulni, de aztán feladja és visszanéz ránk. Nem tűnik ijedtnek.

– Mi a neved?-teszem fel a kérdést. A többiek rám néznek, mintha ez nem lenne annyira fontos, de én tudni akarom.

A férfi válaszul felröhög. Ez szörnyen feldühít. Meglendítem a kardot és közvetlenül feje mellé szúrom a fatörzsbe. Erre elhallgat. Megtámaszkodom a kard markolatán és föléhajolok.

– Hupsz, ez félrement. Van még egy esélyed, hogy válaszolj.

Felnéz rám, innen látom, hogy zöldesbarna szeme van, már ritkuló fakó barna haja, úgy tippelem az 50-es éveiben járhat.

– Triston Roard.

Az akcentusa és a neve alapján elduri. Felegyenesedek.

– Triston Roard-ízlelgetem a nevet, Sareh gyilkosának nevét. Magamon érzem a többiek pillantásait, úgyhogy végül a tárgyra térek.

– Miért támadtatok meg minket?

De Triston csak néz rám, lesajnálóan mosolyogva. Nem válaszol. Ekkor beugrik valami, ami egész idáig feledésbe merült. A katona aki, rám támadt, még a hintóknál, azt mondta: "A Gárdától nem menekülhetsz!"

–Mi az a Gárda?-kérdezem azonnal.

Erre már Triston is elkomorodik. Ez olyasmi lehet, amit nem szabadna tudnom. Kapok az apró infromáción és tovább viszem a szálat.

– Ti öten ehhez a Gárdához tartoztatok? Hányan vannak még?

Erre megint felröhög.

– Kislány, ki fognak titeket csinálni. Leölnek, mint az állatokat. Nincs semmi esélyetek. Nézzetek magatokra, szánalmasak vagytok!

– Tényleg?-szól közbe Castrin-Te beszélsz?

– Mondj el mindet a Gárdáról!-utasítom.

Amikor ismét röhögni kezd kirántom a kardot a fából és keresztül döföm a combját. Az ordítástól felreppenek a közeli madarak. A lányok levegő után kapkodnak. Egyikük sem szól rám. Triston felváltva jajgat és átkoz engem, de én csak megismétlem az előző kérdést. Egy ideig csak magánkívül üvölti a szitkokat, de aztán kitisztul a tekintete. Rám néz és rekedten megszólal.