Takeaway

17💛

Nyilván nem én lettem volna ha ez az éjszakát gond és álom mentesen vészelem át. Újabb álom, újabb gond és stressz. Ezúttal egy teljesen kusza és érthetetlen képeket álmodtam ráadásul fekete- fehérben. Rohantam haza és amikor beléptem az ajtón nem volt otthon senki. Csak bilincs csattanást hallottam majd egy lökést éreztem a bal vállamon. Képváltás. Egy fekete furgon hevert az út közepén a felismerhetetlenségig összeroncsolva. Sziréna aztán pedig csak 3 fekete hullazsák.

Bizarr és félelmetes. Aztán egy csattanásra ébredtem.
-Bazdmeg! Hallottam a konyhából.
-Mit csinálsz? Szóltam ki fáradt hangon.
-Jaj ne haragudj nem akartalak felkelteni csak éppen kávét csináltam és le esett a cukros doboz a polcról. Nyugodtan aludj vissza ha szeretnél.
-Jobb is, hogy felkeltettél.
-Ugye nem?
-De megint álmodtam.
Behozott kettő pohár kávét nekem és magának leült az ágyra majd elmeséltem neki.
-Hát ez.... Én. Én nem tudom, hogy mit mondjak. Egyenlőre nyugodj meg idd meg a szépen a kávét megnézzük azt a filmet amit a tegnap este bekészíttetem, aztán ki találunk valamit. Bólintottam egyet majd úgy tettünk, ahogy javasolta. A film valami eszméletlen volt. Nem tudom, hogy honnan tudta vagy, hogy egyáltalán tudta-e hogy a főszereplő név szerint Dylan O'Brien az egyik kedvenc színészem tehát a szokásosnál is jobban élveztem ezt a filmet. Na meg persze ő ott volt mellettem. Régen, talán még gyermekkoromban volt utoljára hogy ekkora biztonságban éreztem magam. Bíztam benne. Akár az életemet is a kezébe adnám, hogy azt tehesse vele amit csak szeretne. Nem játszottam meg, hogy nem gondolkodom az álmon, lehetetlen lett volna. Jobban ismer engem mint én saját magam. Jobban mit bárki valaha. A film végeztével Attila mondta, hogy fel szeretne venni egy zenét szóval egy picit átmegy a másik szobába addig nyugodtan csináljam azt amit szeretnék. Ültem és vártam. Tudtam, hogy a kamerája milyen szögben van beállítva így beálltam az ajtóba és csak néztem ahogy énekel.Szemtanúja lehettem annak, ahogy átadja magát a zenének és mindennek abban a pillanatban. Kinyitotta a szemét majd rám nézett, elmosolyodott aztán gitározott tovább. Nem is zavarom. Gondoltam magamba majd vissza mentem a szobába. Hallottam ahogy elvét néhány a kordot és egy káromkodással kíséri az eseményeket, de ez várhatok volt. Ő is ember ő is hibázik.

Nemsokkal később a telefonom csörögni kezdett. Ismeretlen szám.
-Heló!
-Szia Janka te vagy az?
-Igen Janka vagyok.
-Én Petra vagyok tudod a szomszédból. Mi történt?
-Ezt meg hogy érted?
-Most állt meg 2 rendőrautó a házatok előtt.
-Mi van???
- Nem tudsz róla?
-Nem én a barátomnál vagyok.
-Oh akkor szerintem gyere haza.
-Megyek köszönöm, hogy szóltál!
Letettem a telefont majd be rohantam a másik szobába Attilához.
-Megtörténik! Mondtam könnyben úszó szemmekel ezek után fel mutattam a telefont és elsírtam magam. Ő nem kérdezett semmit csak megölelt és így szólt:
-Nem lesz semmi baj oda megyünk.
-Hogyan? Ilyen gyorsan nem érünk ki a buszhoz.
-Megoldjuk! Mondta majd elővette a telefonját.
Mint később kiderült Sancit hívta elmondta mi történt és megkérte, hogy minél gyorsabban jöjjön és vigyen el minket hozzánk. Beültem a kocsiba és pánikoltam. Anyámékat le fogják csukni és ha nem érek oda időben el sem tudom tőlük búcsúzni. A rossz kapcsolatunk ellenére mégis csak a szüleim.

10 perc alatt ott voltunk. Szerencsére még nem vitték el őket. Rohantam be a lakásba éppen csak elértem az utolsó pillanatot amikor lehetőségem volt váltani velük pár szót. Szó szerint Anyámat az ajtón kiráncigálták és ahelyett hogy bocsánatot kért volna ő csak annyit mondott
-Bence anyja majd segít! Menj hozzá.
Elrángatták őket. Egy tiszt maradt aki elmondta az okokat és a rám háruló feladatot. Kábítószerkereskedelem. Csodás. A szüleim kicseszett drillerek voltak és ha nem kapják el őket talán még ma is kereskednének amiről én semmit nem tudnék.Emellett rengeteg adósságot halmoztak fel. Nem maradhattam a lakásban mert nem volt önálló keresetem amiből fedezni tudtam volna a számlákat. El kellett kötöznöm. Nem mehettem Attilához sem hisz az ő keresete sem volt elég ahhoz, hogy két embert eltartson. Nem volt senkim akihez fordulhattam volna. Nem hiszem el, hogy ezt tették velem a szüleim....

20 percet  kaptam, hogy kipakoljam a cuccaimat a lakásból. Egyetlen egy szoba volt az egész kócerájban ahova 10 éves korom óta nem tettem be a lábamat. A Nővérem szobája. Sosem beszélek róla pedig kellene. Senki sem tud róla és arról mi történt vele. Pedig kellene. Elmondom nektek mi történt. Meghalt. 17 évesen a barátja illetve a "barátja " bedrogozta és megerőszakolta. Ezt talán még túl élte volna viszont a fiú nem volt egy észbajnok és túladagolta a Nővéremet. És minden egy házi buli alatt történt. Zsófi nem akart lefeküdni a barátjával. Minden bizonnyal azért amiért én nem akartam Bencével. De a barátja nem bírta ki és ahelyett hogy megcsalta volna megölte. A fiú azóta is börtönben tölti a mindennapjait. El sem tudjátok képzelni milyen érzés volt hogy a Zsófi egyszer csak nem jön haza. Elment este és soha többet nem lépett be ebbe a lakásba. Kerestem. Nem értettem miért nincs itt. Miért nem babázik velem és miért nem jön este joéjt puszit adni. Elvették tőlem azt az embert akire mindig számíthattam amíg gyerek voltam. És azok után ami a Nővéremmel történt anyámék ilyen kereskedésbe fognak. Pazar. 8 év után a szobába lépve minden közös képet megtaláltam. A rajzokat amiket ünnepek alkalmából tőlem kapott. Mindent megtartott. Leültem az ágy szélére és az emlékeket böngésztem. Azt kívántam bár itt lenne velem. Megvédene és segítene. Biztosan kedvelné Attilát is. A legérdekesebb hogy ő sosem bírta Zoét. Talán érezte hogy valami nincs rendben.

- Ne haragudj Kincsem. Le telt a 20 perc.
-Megyek.
A kocsiban ülve magamban elbucskáztam minden emléktől ami ehhez kötött és elindultunk haza. Attila meg engedte, hogy nála maradjak de tudtam pár hétnél tovább nem húzhatom. Ha nekem szenvednem kell nem szeretnék senkit magammal rántani.