Takeaway

24💛

Túl egyszerűnek tűnt, és mégsem sikerült. Csinálhattam volna máshogy is hisz, megannyi híd van Pesten, de ezt a módszert választottam és úgy gondolom,hogy  tudtam, legbelül éreztem, hogy valaki utamat fogja állni. S, csak remélni tudtam, hogy Attila lesz az én őrangyalom. Bence miatt nem maradnék higgyetek nekem. De, talán más miatt sem.  Nincs még egy olyan dolog ami a földön tartana Attilán kívül, és még ennek ellenére is úgy éreztem, mennem kell. Mégis, ha aznap nem hívom fel,  a túlvilágon sem bocsájtottam volna meg magamnak amiért búcsú nélkül hagytam magára. Csak ültem és vártam, hogy a szívem megszűnjék dobogni. Néztem a kezemen tátongó, mély és véres sebeket és gondolkoztam. Vártam őt . Vártam azt,hogy jöjjön és láthassam utoljára. Aztán elfogott az álmosság és a gyengeség. Elszállt minden remény amit ahhoz fűztem, hogy láthatom a végső lélegzetvételem előtt még egyszer. Mikor már tényleg csak az az érzés volt bennem, hogy csak legyen már vége ennek...megjelent. Betoppant ő, ki emelt a kádból és el vitt a kórházba, hogy megmenthessék az életemet. Ha nem is tudott ő maga segíteni rajtam egy áldás volt az ő barna szemeit látni mielőtt le hunytam a szemem. 

-Minden féle képpen élesszék újra van vér a számára!Ez a mondat durván megcsapta a fülemet. Ezek szerint, ha elég erős, van esély arra, hogy Janka túl éli. Jobbnak láttam nem kérdezgetni a Nővért, tegye a dolgát és mentse meg a szerelmem életét. Hallottam az, ahogy áramot vezetnek a testébe, ahogy a doktor számol és szív masszázst végez. Nem bírtam a fejemet fogva dőltem a falnak.A könnycsepp az arcomról a földre hullt és egyre csak ujjaimat össze fogva imádkoztam, fohászkodtam istenhez hogy adja vissza nekem őt. Majd csend lett.. Nem sípoltak a gépek, és az orvosok sem futkároztak. Hát ennyi. Gondolatom az égbe szált szememből a könny pedig tovább hullott a föld felé. Habár semmi hírt nem kaptunk bentről én felkészültem a legrosszabbra. Vártam, hogy valaki közölje velem a halál beálltát de nem tették... éppen ellenkezőleg. Hallottam amint a halotti csendben álló szobából a Főorvos úr örömteli utasítást tesz. 

-Hozza már a vért! Mire vár ? A páciens életben van. Tisztán nem értettem persze ezért az ablakhoz rohantam amin benézve láttam amint a EKG gépen villódzó vörös csík Janka stabil szívverését ábrázolja. Egyetlen percbe sem telt de egy Nővér viharzott ki a kórteremből. 

-Janka él! Szaladjon mondja el a barátjának!- Ezzel a lendülettel tovább is állt, feltehetően a vérért ment. 

Az utasítást megfogadva kirohantam Sancihoz aki mellett Bence foglalt helyet.Először nem fogtam fel mit is láttam. A fiú egy vattakorongot szorított vénáihoz.

-Janka él! -Mind kettejük arcán a megkönnyebbülés látszott. 

-Te mit keresel itt? Estem volna neki Bencének ám Sándor utamat állta. 

-Nyugi tesó ne itt. 

-Figyelj be kell valljak valamit! Ez az egész miattam történt és jóvá szerettem volna tenni azzal, hogy vért adok neki. Mit láthatod meg is tettem és most életben van. 

-Mit csináltál vele?

-Le feküdtünk... az akarata ellenére. 

-Te képes voltál bántani őt? Meg is hallhatott volna.-Üvöltöztem vele.

-Éppen ezért vagyok itt. Jóvá tenném és el köszönnék tőle. Az anyámat át helyezték egy másik kórházba ezért Debrecenbe költözöm vele. 

Nem estem neki 2 okból. Tudtam hogy Janka nem ezt akarná és egy kórházban csak nem kezdek már el verekedni. Annyi tartás azért van bennem. Forrt bennem  a düh és a harag. Még magara is bosszús voltam amiért hagytam, hogy ez történjen. Egy óra múlva ki jött az orvos, hogy ismertesse a történéseket. Én csak arra a mondatra  vártam, hogy mikor mehetek be hozzá és mikor láthatom őt újra. Amit olyan formában kaptam meg ,hogy be mehetek de nincs ébren és nem tudják, hogy mikor kell fel. Én rá bólintottam. Bármit csak a kezét foghassam. Be sétáltam a kórterembe és a hegektől rücskös ám számomra így is csodálatos karját fogtam meg és órákon keresztül csak vártam. Vártam arra, hogy a nevemen szólítson ,hogy rá szorítson a kezemre vagy, hogy egyáltalán ki nyissa a szemét és újra láthassam végtelenül csillogó barna íriszeit. Sosem fájt még ennyire semmi. Az idő a lehető leglassabban telt. Egy óra is kínszenvedés és Remény volt a számomra. Aznap éjjel a kórházi ágya mellett kis kacsóját fogva aludtam egy sámlin. Álomba nehezen merültem, sőt nem is akartam. Féltem, hogy akkor ébred fel mikor én az igazak álmát alszom. Hajnalok hajnalán is csak hamvas arcát néztem amint a teliholdról visszavetődő fény rávilágít. Mint egy angyal . Gondoltam magamba. Az én angyalom. Nélküle én ezt a kórházat el nem hagyom. Ha ő megy ... én követem.