Takeaway

25 💛

Három nap..... A Három nap minden percében remény járta át a testem és az egész szobát. Ettem de keveset. Minden pillantásomat Jankának szenteltem, hogy még véletlenül se maradjak le egy mozdulatárol sem. A véradás utáni napon megszorította a kezem és el fordította a fejét. Ilyen apró mozdulatoknak is annyira örültem mint meg soha semminek.

Eltelt a negyedik nap is. Még mindig semmi új. Csak a bizakodás, hogy nem szenvedett belső károsodást. Az EKG csipog és méri a pulzusát. Teljesen normális. Akkor miért nincs még velem? Miért nem láthatom gyönyörű barna szemeit újra csillogni?

Kezdetét vette az ötödik nap. Sanci és Helga jöttek be reggel. Itt voltak egy ideig aztán elmentek. Ők sem bírták ezt a tehetetlenséget mint, ahogy senki màs. Egyszer mindenki feladja. Aznap éjjel csoda történt. Janka kinyitotta a szemét, s egy gyenge mosolyt festett arcára. Az én szemembe könnyek szöktek. Kezét ajkaimhoz szorítva adtam hálát az égnek, hogy vissza adta nekem őt, az egyetlen nőt akit szeretni tudok a földön. Ez akkor sem változott volna ha itt hagy engem. Sosem találtam volna megegy ilyen tiszta szívű lányt aki még a legönkivületibb állapotában is azzal foglalkozik, hogy velem mi van. Aki megannyi harcot vívott életében és így is tudta mindig, hogy mi a helyes. Csak szavakat tudott mondani az altató miatt de persze a gyengesége is közrejátszott.

-Kincsem.... Szia.... - préseltem e szavakat a két ajkam közt, ugyanis az örömtöl megszólni is alig tudtam.

- hogy....hogy vagy? -kezét az arcomra rakta és le törölte a könnyeket.

-Ne sírj! Miattam soha. - utasitása mosolyra sarkallt.

- Az egyetlen dolog amiért sírni tudok az te vagy.

Mosolya többet jelentett nekem bárminél. Felőlem Selena Gomez is elsétálhat a kórházi szoba ajtaja előtt én akkor sem mozdulnék Janka mellől. Életem legszebb Pilanatát éltem mikor a már-már fekete szemei mosolyogtak rám újból. Örömünket Bence szakította meg amint az ajtófélfának dőlve várta, hogy rá pillantsunk.

-Beszélhetnék Jankával? Kérdezte elég diszkréten. Én csak tudomásul vettem és egy bolintást követően csókot nyomtam Janka homlokára majd elhagytam a szobát.

-Attila mondta, hogy neked köszönhetem az életemet.

-Tudtam, hogy ugyan az a vér csoportunk. Természetes, hogy segítettem, hisz miattam kerültél ebbe a helyzetbe. Bocsánatot jöttem kérni. Nagyon sajnálom azt a testi és  lelki fájtalmat amit miattam kellet át élned. Tudod nem tudtam elfogadni, hogy túl léptél rajtam és már más karjaiban lelsz biztonságat és nyugalmat. Én akartam mindig melletted lenni de elbasztam.

-Megbocsájtok Bence... -kezemet az övébe helyeztem, hogy érezze, haragom elmulott.
-Mindenki érdemel egy második esélyt. Mosollyal kisérte mindezt ám egy idő múlva ez az öröm le fagyott arcárol.

-Sajnos muszáj elbúcsúznom tőled elég hosszú időre. Anyát áthelyezték a Debreceni kórházba. Ott sokkal nagyobb szükség van rá ezért elköltözünk. Beszéltem egy ügyvéddel be költözhetsz Attilához és ha 3 hét múlva sikeresen megírod a pótéretségit életvitel szerűen élhetsz nála.

-köszönöm... -öleléssel búcsút intettem Bencének és vele együtt a múltamnak.

-Remélem látlak még az életben és lesz két gyönyörű gyermeked amire mindig is vágytál. Biztos vagyok benne hogy anya ként is csodálatos leszel - A szavait végighalgatva a könnyeimmel küzködtem abban a pillanatban. Bezárult mögötte az ajtó. Amint a zár elérte a helyet a kilincs újra le hajlott és Attila lépett be a nyilason. Pont mint, ahogy akkor történt. Bence kisétált az életemből majd alig tértem magamhoz de már mellettem volt egy társ aki ki emelt a fájdalombol melyet a családom és Bence zúdított rám és megmentett. Szám felfelé gördült amikor a fénylő arcát megláttam.

Amíg nem voltam magamnál álmodtam. Megint. A gyengélkedőn voltam mégis boldogan ültem a kórházi ágyam szélén. Kezemben infúziós tűk és a gépek csipogo hangja töltötte be a szobát. Egyedül voltam. Csak az ajtót néztem és vártam hogy valaki be jöjjön rajta, de nem tették. Se orvos, se lakótárs de még csak Attila sem nyomta le a kilincset. Hasamon egy vágás de nem tudtam, hogy került oda. Aztán megmozdult a kilincs. Lassan és csöndesen Attila sétált be a szobába ám nem egyedül. Egy csepp kislány volt a kezébe. Szeme akár egy őz gidának. Gyönyörű szép volt. Barna haja szépen kunkorodott feje bubján szája pedig hasonlított az enyémre. Ati a kezembe adva hatalmas mosollyal közölte a nevét... Biborka. Amint a kis szemeit ki nyitotta és rám tekintett könnyek szöktek az enyéimbe. Öröm könnyek.
-Szervusz Kincsem! Enyhe nevetés hagyta el ajkaimat, ahogy ezt ki mondtam. -Nagyon szép kilány vagy te.- Apró arcát simogatva éreztem, szívemet átjárta a melegség majd tudatosult benne, hogy a saját gyermekemet tartom a karjaimközt.
Attila mellettünk állva csak csodáló szemekkel nézett rám és mondta.

-Büszke vagyok rád.
Mosollyal zártam az álmomat aztán magamhoz tértem. Azóta nem álmodtam. Hetek teltek el és egyetlen egy álomképet nem láttam ami megtörténhetett volna. Nem voltam kialvatlan és nem féltem egyáltalán. Majd újra egy álom ugrott be egyik éjjel. De megnyugtató volt. Mondhatni édes álom.