Takeaway

22💛

Nem tudtam, sőt azóta sem tudom elfogadni a gondolatot és azt sem ami történt. Csak a szobámban ülök remegve, fájdalomban úszó testtel és meggyötört lélekkel. Ez is az én hibám. A saját fejemre is bajt hozok. Naiv, kiszámítható és hiszékeny vagyok. Most pedig. Most pedig egyenesen undorodom magamtól, a testemtől és a személyemtől egyaránt. Ahelyett, hogy nem éreznék semmit mindent érzek. Minden egyes pillantás fáj és eltaszító. Fáj a hasam a lábam a combjaimon a lila foltok is olykor be nyilallnak. Tele voltam ütéssel és ez még csak a fizikai fájdalom része. Mentálisan sokkal nagyobbat sérültem. Poszttraumás stressz szerűen élek újra minden másodpercet amikor becsukom a szemem, s túl valósághű ahhoz, hogy tudjam ez már nem a valóság.Már a megszokott mantra sem segít. Hogy álljak a tükör elé és mondjam hogy nem az én hibám mikor pontosan tudom, hogy de. Ez már itt nem segít, ahogy más sem. Hetekig csak a szobám sarkában ülve csak sírva gondolkoztam "Miért?" Sem ételt sem italt nem vettem magamhoz csak nagyon ritkán. Aludni csak hetek múlva próbáltam meg ami egy füstbe ment tervnek minősült, hogy úgy fogalmazzak. Perceket nagyon maximum 1 órát tudtam egyszerre aludni. Már ha nevezhető alvásnak. Attilával nem beszéltem már két hete egy szót sem. Nem állok arra készen, hogy így elé álljak. Szégyelltem magam és a történteket is. A Fürdésnél a tükörnek hátat fordítva, csukott szemmel távolítottam el magamról a ruhát, majd a forró vízbe  könnyeimmel egy ideig küszködve ereszkedtem le. Amint végigsimítottam a fájó pontokon és a többféle színben pompázó foltokkal borított végtagjaimra néztem előtörtek a könnyek. És ez minden este heteken át lejátszódott . Minden egyes kisebb mozzanatra görcsbe rándult a gyomrom és remegni kezdtem. Féltem, hogy Bencének nem volt elég és, hogy többet akar.  

Az eset után 1 hónappal úgy hittem leszek elég erős ahhoz, hogy Attila szemébe nézzek sírás nélkül. Nem is tudom mit vártam... 1 hónapig nem látott nyilván valóan nem csak beszélgetni szeretne. Beértem hozzá, majd az ágyon ülve folytatott kommunikálásunkat a tőle eredő csók szakította meg, ami nem nevezhető rövidnek. Egyik csókot követte a másik mígnem a hátra döntött és fölém magasodott. A napnál is világosabb volt mit akar és én is akartam. Ajkunk heves találkozása közben a poszttraumás stressz szindrómám újra jelentkezett. Attila keze helyett Bence undorító, mocskos tenyerét éreztem. Az ő ajkait éreztem a nyakamon és mindent újra éltem, megint... Mikor Ati a combomra helyezte egyik karját az  ujjával véletlenül megnyomta az egyik lila foltomat amitől könnyek szöktek a szemem sarkába. A pólóm alját sodorta fel mikor hirtelen pánikroham jött rám. Nem kaptam levegőt és csak menekülni akartam, mellkasomon hatalmas nyomást éreztem és reszkettem. 

-Attila állj meg légyszíves.- Toltam le magamról a mit sem sejtő fiút. 

-Mi a baj? Mi történt? 

-Nem kapok levegőt.- Köhögtem és levegőt kapkodva tudtam csak beszélni. 

-Ülj fel hozok vizet. -Felhúzott majd elrohant vízért. A kezembe adta a poharat ám a kezem annyira remegett, hogy ki lötyögött a víz. Ittam de semmit sem ért ugyan olyan maradt minden. 

-Figyelj ide kincsem.-Szólított meg majd ki vette a kezemből a poharat.

-Nézz a szemembe, nyugodj meg és vedd szép lassan a levegőt rendben?- Bólogattam majd követtem az utasítást. A légszomj elmúlt viszont remegtem és kényszeresen sírni kezdtem.

-Jó kincsem semmi baj, gyere ide sss. -Nyugtatott miközben átölelt. 

-Ne haragudj. 

-Ne viccelj Janka te ne haragudj nem tudtam, hogy te ezt most nem szeretnéd.    

-Mi ez? -kérdezte mikor meglátta a karomon az egyik foltot.

-Semmi csak be ütöttem a polcba, nem fontos. 

Aznap este rengeteg idő után aludni tudtam... A karjai közt minden megszűnik létezni, csak ő és én. Ez a két dolog ami számít amikor együtt vagyunk. Bár sosem kéne elmennem mellőle, de muszáj. Bántott az, hogy nem mondhatom el neki. Ha tudomást szerezne róla nem hagyná annyiban ami nem lenne jó. Még mindig féltem Bencétől...