Takeaway

27

Feladtuk.  Már nem próbálkoztunk annyit és a teszteket is hanyagoltam.  Beletörődtem, hogy ez nem jött össze. Csak kettő csíkot szeretnék látni a tesztemen! Ez akkora kérés lenne? Alig vártam, hogy rosszul legyek mert akkor az azt jelenti, hogy sikerült. De semmi.  Négy hete próbáltuk meg  utoljára, nem teszteltem le, hisz tudtam a választ és még egyszer látni, hogy a teszt csak egy csíkot mutat...   rosszabb lett volna egy kard döfésnél  mely egyenesen a szívemben áll meg mert tudja, elérte célját.  Úgy éreztem csak csalódnék .  Éltem tovább az életet bár sírva és fájdalommal tudván amit a legjobban szeretnék én magam képtelen vagyok véghezvinni. A legnagyobb és talán az egyetlen vigaszt Attila nyújtotta. Amikor sírtam a könnyeim az ő kezén értek partot.  Mindig , minden percben ott volt mellemet és fogta a kezemet.  Nyugtatott de valójában mindig ugyan az volt a lényeg. " Együtt meg oldjuk, én itt vagyok és itt is leszek neked. Csak ne bánkódj kérlek kincsem. Mindenre van megoldás."

Egy nap mikor már nagyjából elfelejtettem az egészet és véglegesen úgy voltam vele, hogy most már lesz ami lesz a szemetet éppen le vinni készültem. Két nagy zsákkal kezembe indultam le a lépcsőn. Valami véletlen folytán, őszintén nem emlékszem, hogyan történt de másodpercek alatt annak legalján találtam magam. Fejem zsibogott és vérzett. A nemsokkal utánam sétáló Attila emelt fel onnan. Oké, rosszul akartam lenni de nem így értettem. Agyrázkódás gyanújával a kórházba szállított.  Ahol átvizsgáltak majd egy fehér ágyakkal teli szobában magamra hagytak amíg Ati be nem jöhetett ami persze szinte azonnal megtörtént. Leült mellém és közölte, hogy az a doktor úr aki anno engem megmentett a haláltól fogja elmondani a vizsgálat eredményét. Nemsokkal később be is toppant az akinek egy részben köszönhetem, hogy élek.

-Janka kisasszony maga ennyire nem tud vigyázni a saját testi épségére vagy csak szimplán hiányolt engem?- Viccelődve köszöntötte a kedves és jókedvű orvos.

-Hát tudja hogy megy ez ha szolgálatban van nem telefonálhatok gondoltam meg látogatom személyesen. -Vettem a lapot így folytattam a viccet. Egyébként Zalánnak hívják. Oltári segítőkész egy ember. Amikor megmentett ő 25 volt. Én voltam az első ember akit saját kezűleg mentett meg. Előtte asszisztens volt így a betegekhez sok köze nem lehetett. adminisztrációs munkát végzett leginkább. Megkeresett azt követően hogy ki jöhettem a kórházból. Hozzá jártam kontrollra is és elég jóba lettünk.    

-Nyugodj meg jól vagy csak agyrázkódás semmi komolyabb. És a törpe is jól van. Hozom is a papírjaidat és már mehettek haza.

-Hogy....Tessék?- Mind ketten le fagytunk. Ne tudtuk hova tenni a mondatait. Így az én kérdésemre fordult vissza.

-Mind ketten jól vagytok. 

-Ketten? Engem meg sem vizsgáltál. - Ati összezavarodva nézett rám majd Zalánra. 

-Janka négy hetes terhes. Nem tudtátok?

Szemem könnybe lábadt, ahogy Attiláé is. Kezét a hasamra tette és homlokomra hosszú csókot helyezett. Aztán aggódva nézett vissza a jó hír közlőjére.

-Biztosan jól van? 

-Soha jobban. Erős akárcsak az anyja. De most hagylak benneteket örülni. Gratulálok. - Bólintott egyet majd sarkon fordulva lépdelt ki ügyelve arra, hogy maga után az ajtót becsukja. Tudta mi veszi körül Attilát és az is tudta mi lenne abból ha ki tudódna mielőtt még mi közölnénk.

-Mégis csak sikerült látod kincsem. Mondtam, hogy ne szomorkodj.- A lehető legnagyobb mosollyal monda ezt én pedig ugyan azzal az arckifejezéssel fogadtam mondatait, ám válaszolni nem tudtam. Lövésem sem volt arról mit kéne ilyenkor mondanom. Aztán mikor rájött, hogy ezt nekem még felkel dolgoznom csókjával nyugtázta a történteket.  A szobát lassan mi is elhagytuk, amint ki értünk Zalánnal találtuk szembe magunkat amint a papírokkal a kezében siet befelé hozzánk. 

-Oh most akartam éppen vinni a papírjaidat és egy ultrahang képet a kicsiről. Tessék és még egyszer gratulálok. Átnyújtotta a papírokat majd ölelésre tárta karjait amit először én majd Attila is örömmel fogadott. Ezt követően az utunk egyenesen haza vezetett a legnagyobb boldogságban természetesen. Haza érve még mindig nem hittük el ami történik velünk. Ahogy az éj leszállt mi az ágyban találtuk magunk a lehető legédesebb álomban. 

-Attila... szőlőt szeretnék enni.- Az éjszaka közepén sikerült felkeltenem szegénykét.

- Ah Janka majd reggel hozok neked. Most semmi nincs nyitva.- Szemeit le-le csukta az álom beszéd közben. 

-Nem nekem kell a gyereked nem hagy békén. Rosszul vagyok. - Hátamra fordulva a plafonra szegeztem tekintetem és vártam a válaszát. Valójában a kicsinek még nincs szüksége ilyenekre én szerettem volna a szőlőt.

-Barackot tudok adni de szőlő nincs itthon. Hagyd anyádat aludni. - Pocakom föle hajolva suttogott majd a mondat végén rövid puszival illette azt és vissza feküdt. Még mindig szőlőt akartam de annyira édesen kérte meg, hogy nem zargattam tovább. Próbálkoztam tovább aludni és bár nehezen de egy idő után sikerült.