Takeaway

23💛

-Szia kicsim! Mi történt baj van? 

-Szeretlek... meg szerettem volna hallani a hangod utoljára kérlek ne haragudj. 

-Mi? Mi a baj?- A kérdésemre Janka már nem adott választ miután sírva mondta ezeket a szavakat ki. Hangja gyenge volt hallatszott rajta, hogy alig él. Felkapkodtam a legfontosabb dolgokat felhívtam Sancit és azonnal a 10. kerületi lakásba siettünk. Minden fajta végkimenet eszembe jutott. Talán csak fáradt és fél. Talán üzenni akart ezzel hogy azonnal menjek oda. Az ajtón belépve Bence állta utam. 

-Menj az utamból! Hol van Janka? 

-Neked ahhoz semmi közöd világos? 

-Én ezt nem mondanám. Sanci kérlek nézz be a szobákba.

Az összes szoba ajtót kinyitva láttam egyet kivéve. A fürdőszoba... Csak remélni tudtam hogy nem a legrosszabb történt. A kilincset le nyomva nyitásra irányítottam azt ám meg sem moccant. A zár meg akadályozott.

-Janka Attila vagyok engedj be. Semmi választ vagy ahhoz hasonlót nem kaptam. Pánikba estem. -Janka kérlek. Ugyancsak szótlan állt minden. Zárat törni nem tudok de holmi ajtó nem állhat az utamba. Így is volt örömöm ám nem volt hosszú életű. Láttam azt Nőt vérben úszva kit szeretek. Kezein mély, nyílt sebek húzódtak a fürdőkád pedig vörösen verte vissza a tükörképeket. Megtörtént amitől a legjobban féltem.  Mellé rohantam és láttam, hogy a szeme nyitva van még.

-A-Attila...

-Én vagyok Kincsem itt vagyok ne aggódj mindjárt kórházba viszünk. 

-Nagyon-Nagyon sajnálom.. Nem bírtam- Nem bírtam tovább.

-Janka ne csukd le a szemed kérlek figyelj rám.... Kincsem...

-Ne haragudj...-E mondat után a szeme lassacskán le csukódott feje pedig oldalra hajlott. Könnyű tartás nélküli testél egy törölközőbe tekertem és Sancival közösen be vittük a kórházba. Átvették... kivették a kezemből az ájult testét és elszállították egy hordágyon. Mindenki rohant kapkodott azonnali műtétre volt szükség én pedig továbbra is térdre rogyva tehetetlenül álltam a helyzet elé. 

-Tesó figyelj. Nyugodj meg jó kezekben van meg fogják menteni az életét.-Nyugtatott Sanci de sikertelenül. Sosem féltem még ennyire. Órák múltán egy nővérke totyogott ki Janka kórterme felől.  Eredetileg nem felénk indult én azonban nem tudtam tovább várni ezért le szólítottam.

-Elnézést Fehér Janka felől érdeklődnék. Esetleg tudna mondani valamit az állapotával kapcsolatban ?

-Természetesen. Janka egyenlőre kritikus állapotban van. A sebei összevarrásra kerültek azonban a jelentős vérveszteség miatt nem sok esély van arra, hogy túl éli. Vért kaphatna viszont a leletek alapján a vércsoportja nagyon ritka az átömlesztés pedig túl kockázatos. Nagyon sajnálom. Jelenleg tudatánál van be mehet hozzá. Részletesebbet csak az orvos tud mondani.

-Rendben köszönöm. 

Rohantam, ahogy tudtam. Nem számított semmi csak az hogyha meg menteni nem tudom, utoljára had beszélhessek vele.A kórterem elé érve láttam, hogy az orvos nála van így jobbnak láttam nem rájuk törni. A doktor úr kifelé vette az irányt én pedig tudakolózni kezdtem.

-Jó estét... beszéltem a Nővérrel. Igaz,hogy talán most beszélhetek vele utoljára? 

-Sajnos ez így van ... a Hölgynek túl ritka a vércsoportja név szerint AB-negatív. Nekik a legnehezebb vért kapni. Nagyon sajnálom. 

-Értem. Köszönöm. 

Besétáltam a szobába és az ágy mellé ültem le egy székre. A kezét az enyémbe helyeztem és végig néztem rajta. Fehér, sápadt arca könnyektől ázott akárcsak az enyém.  Testét hegek, sebek és varratok borították mindenütt. Majd megszólalt.

-Tudom, hogy nehéz lesz neked egy ideig de muszáj lesz elengedned. Az álmaim rosszabbak és lehet, hogy a gyerekeim is örökölhetik. Ő is szenvedne úgy mint én és az egész az én hibám lenne. De az megnyugtat, hogy annak embernek foghatom a kezét kit egész életemben a legjobban szerettem. Ne gondolj rám miután elmentem kérlek. Nem szeretném ha bármiben  is akadályozva lennél a halálom által. Sajnálom hogy így alakult. Nekem ennyi jutott de előtted még ott az élet kicsim engem engedj el rendben? 

-Ha te elmész soha többé nem fogok tudni szeretni senkit nálad jobban. 

-Hidd el idő múlva muszáj lesz. Szeretlek...

-Én is szeretlek...

A gép sípolni kezdett minden csipogott a Nővérek besiettek és ki tessékeltek. Mindenhol csak az utasítások hangozzak el 

-Le állt a szíve! Defibrillátort azonnal! 2 dózis véralvadás gátlót a jobb vénába!

Ott álltam tehetetlenül mint egy bábu. A fejem zsongott, fájt és nem tudtam ki verni az utolsó mondatait a fejemből. Tudtam soha nem fogom tudni elfelejteni. Nem is akarom. A remény még él és mindig is ez a lényeg.