Éjszakai műszak (Jungkook FF)

3. rész: Szimpatikus idegen

Az éjjel annyi dolgom volt, hogy még a hajnali egyes kávénak sem éreztem szükségét. Valahogy mintha fel lettem volna villanyozva, egyáltalán nem voltam fáradt, még magam sem értettem. Lehetséges, hogy ennyire feltöltött volna azzal a helyes sráccal való közvetlen csevej? Pedig nem sokat beszélgettünk, hiszen csak a távozásom előtti néhány percben érkezett. Mindenesetre kellemes emlék marad. Mivel azt mondta, hogy törzsvendég-szerűség, mivel sokat megy, lehet, összefutunk még a jövőben, ki tudja. Sosem tudhatni, mit szán nekünk a sors.

Miután mindent megbeszéltem Mason-nel, egyszerre indultam haza, hogy jól kialudhassam magam. Fél háromkor keltem, utána pedig gyorsan leszaladtam a boltba pár holmiért. Gyorsan főztem magamnak két napra elegendő kaját, majd el is rakodtam magam után. Elindítottam egy mosást is, hogy majd az éjjel megszáradjanak a kimosott ruháim. Mire végzek a kiteregetéssel, már öltözhetek is, hogy hamarosan elinduljak.

Most egy rendes harisnyát és egy fekete szoknyát veszek fel az ingem mellé, amit a fekete telitalpú cipőmmel koronázok meg. Mivel még beugrok a kávézóba, a sálat nem teszem fel a nyakamba, hanem szépen összehajtom, és beteszem a táskámba. Felkapok egy fekete blézert, aztán körülnézve, hogy mindent lekapcsoltam-e, elhagyom a lakásomat.

Az út, melyet a munkahelyem felé szoktam venni, mindig nagyon gyorsan telik. Igaz, hogy tömegközlekedéssel nem lakok olyan messze a hoteltől, de mégis rettentő gyorsnak érzem azt az időt, ami a lakásom és a szálloda közti út között telik el. Szombat este révén még nagyobb a mozgás az utcákon, mint tegnap volt, ezért ismét egy tömött kávézóra számítok.

Belépek az üzlet ajtaján, s üres asztal után kezdek kutatni. Jason éppen mellém ér, mert az ablaknál lévő asztaltól jön, ezért rá is kérdezek nála. Azt mondja, hogy csak a pultnál van hely, így letelepedem az egyik bárszékre. Kikérem a megszokott macchiato-mat, és egyszerre ki is fizetem. Milyen jó, hogy mindig az elején fizetek, hiszen tegnap is rohannom kellett, hogy el ne késsek. Most nem kértem hozzá kekszet, hiszen nem olyan régen ettem, és most nem kívánok mást a kávén kívül.

Már nincs sok az italomban, amikor a mellettem lévő széket valaki megmozdítja, s le is ül arra.

- Szia! – szól egy kellemes hang, mire felnézek a telefonomból, mivel éppen az e-mailjaimat néztem.

- Ó, szia! – mosolygok rá.

- Remélem nem baj, hogy melléd ültem. Már az ajtóból kiszúrtam a szőkésbarna hajadat. – mondja, szélesebbre húzva mosolyát, megvillantva fehér fogait.

- Nem, persze, hogy nem baj. – mondom egyszerre. Mivel a pulthoz jött, erre tart egy másik pincér, Cloé személyében.

- A szokásosat. – biccent a srác, még mielőtt a lány feltehette volna a kérdését. Bólint egyet, majd neki is lát az ital elkészítésének. – Látom, te már hamarosan kivégzed. – pillant a poharamra.

- Igen, lassan mennem kell. Tudod, a munka nem vár.

- Igen, tudom. Az pedig sokkal rosszabb, ha a főnök vár helyette. – nevet fel.

- Hú, ne is mond. – kuncogok én is.

- Tessék, a rendelésed. – teszik a pultra a kikért italát. Felpillantok a pincérlányra, aki csillogó szemekkel várja a srác reakcióját.

- Köszönöm szépen. – köszöni meg, majd egyszerre a kanál után nyúl, hogy belekeverjen.

- Különben te mit szoktál inni, hogy mindig ugyanazt kéred? – kérdezek rá, ugyanis beugrott a tegnapi beszélgetés.

- Ír kávét. – vágja rá, mire elgondolkodok.

- Abban nem whisky van? – ráncolom a szemöldököm.

- De, igen. – néz rám, mosolyogva.

- Nem vagy semmi. – jegyzem meg, s megiszom a maradékot, ami a poharam alján csücsül.

- Sokan rácsodálkoznak amúgy, szóval nem lepett meg a reakciód. – mondja vidáman. Hiába nem nézek rá, érzem a hangjában. – Igazság szerint csak pénteken és szombaton iszom ilyet, hétköznap pedig hosszú kávét. De már megszokták a pincérek.

- Gondolom hétköznap dolgozol, ezért nem ihatsz alkoholt, vagy valami ilyesmi. – gondolkodok hangosan.

- Igen, eltaláltad. – mondja büszkén.

- Ne haragudj, de olyan fiatalos az arcod, megkérdezhetem, hány éves vagy? – biccentem oldalra a fejem, ugyanis tényleg érdekel. Először nem válaszol, csak érdekesen, de aranyosan bámul szemeimbe.

- Tippelj. – mondja, majd kortyol. Biztos, hogy fiatalabb nálam.

- Huszonötnek nézlek nagyjából. – mondom őszintén.

- Téves. – vigyorog. – Huszonhét vagyok. – mosolyog, mire meglepettségemben picit megemelem a szemöldököm. – Ha te megkérdezheted, akkor én is tudni szeretném. – hajol közelebb hozzám, így csöppet hátrébb húzódom, hogy ne legyen hozzám olyan közel.

- Huszonhat. – mondom egy fél pillanatnyi szünet után.

- Én is fiatalabbnak gondoltalak. – mondja mosolyogva. Hogy ez mennyit mosolyog. – Tudod mi a fiatalság titka? – kérdezi meg, amit hirtelen nem értek.

- Nem. – válaszolom, közben nemlegesen megrázva a fejemet.

- Lassan kell enni, sok kávét kell inni és hazudni kell a korunkról. – fejti ki kérdését, mire felnevetek.

- Hát, most legalább már tudom. – kuncogok még mindig. Ekkor pillantok rá a felvillanó telefonomra, melyen egy értesítés érkezett. – Basszus, megint késésben vagyok. – kapkodom össze a cuccaim. Azonban ahogy felállok a bárszékről, megbicsaklik a lábam a magas szék miatt, ugyanis nem szoktam ilyenen ülni, pláne magassarkúban. Azonban a várt kellemetlenség helyett valami sokkal kellemesebb történik.

- Azért óvatosan siess. – mosolyog rám, sötét íriszeit a tekintetembe fúrva, s csak most érzem, hogy a székről felpattanva magabiztosan tart, megvédve engem a fájdalmas padlótól. Ében fekete haja, mely középen elválasztott, lágyan hull a homlokába, s bánatomra nem takarja el csillogó szemeit előlem... ugyanis alig bírok megszólalni, sötét íriszei annyira vonzzák a tekintetem. Lassan egyenesbe állít, majd el is enged, mire észbe kapok.

- Köszönöm. – nyögöm ki végül.

- Nem fáj? – néz le a bokám irányába.

- Annyira nem. – mozgatom meg egy kicsit, de a várthoz képest tényleg nem fáj úgy. – Köszönöm, ha nem kapsz el, rosszabbul jártam volna. – mondom halkabban, s érzem, hogy egy enyhe pír is felszökik orcámba, ezért próbálom kerülni a tekintetét.

- Igazán nincs mit. Legközelebb vigyázz a bárszékek közelében. – mondja ezt is vidáman. Véletlenül pillantok rá, de éppen elcsípem, ahogy kacsint egyet felém.

- Megpróbálom. – mondom lágyan mosolyogva. A jó kedve ragadós. – Köszönöm még egyszer, de tényleg mennem kell. Szia! – és már hátat is fordítok neki, az ajtó felé véve irányomat.

- Szia! – köszön el ő is, viszont amíg ki nem érek a kávézóból, magamon érzem tekintetét.

A kezem le van fagyva, ami most nagyon jót tesz arcom felforrósodott bőrének, persze szigorúan akkor, amikor már nem láthat.

Létezhet olyan, hogy két röpke alkalomból megtetszik valaki, akinek ráadásul a nevét sem tudod? Kicsit meg vagyok zavarodva, ugyanis a karjai között valami rendkívül furcsát éreztem. De ami a legmeghökkentőbb, hogy nem féltem tőle, mint idegen, hanem inkább biztonságot éreztem abban a pillanatban.