Éjszakai műszak (Jungkook FF)

15. rész: „Privát Percek"

Lora szemszöge

Úgy érzem, sosem telik le a munkaidő... Habár tele vagyok munkával, tizenöt-húsz percenként így is folyton az órát nézem. Ma ismét műszakot cseréltünk Masonnel, amit nem teljesen értek, hiszen egy fokkal azért jobban nézek ki, mint előző héten. Már tudtam többet aludni, bár a gondolataim továbbra sem hagynak teljesen békén, de már jobb. Jungkooknak azóta sem írtam vissza, még mindig érzem, hogy haragszok rá, habár mintha már kezdeném hiányolni a közelségét.

Végre tényleg adott egy kis időt, ha netán találkozunk, csak messziről vizslatjuk egymást. Legalábbis ő engem, mert én ahogy észre veszem, igyekszem is tovább a dolgomra. Ilyenkor valami furcsa bizsergés marja a szívemet, amit próbálok elnyomni. Néha kevesebb, néha több sikerrel.

Már tegnap este eldöntöttem, hogy ma is benézek a klubba, továbbra is észrevétlenül meglesve őt. Nem tehetek róla, valahogy vonz az az energia, ami akkor árad belőle. Olyankor teljesen elveszek benne, s kiesik a tudat, hogy hazudott és megbántott. Akkor egy tehetséges és mindenre készen álló férfit látok magam előtt, csupa magabiztossággal és elszántsággal. És be kell valljam, ez nagyon tetszik.

Elég érdekes ez a két személyisége, a színpadon teljesen átalakul. Ott egy szenvedélyes vadállat, míg a természetes énje egy kedves és aranyos személyiség. Akit manapság elég rendesen a padlóra küldhetek, ugyanis nem teljesen látom azt, hogy önmaga lenne... a régi, felhőtlen önmaga, aki csak lekuporodik egy idegen mellé és elkezd hablatyolni a semmiről, ezzel mégis jó kedvre derítve a másikat. Elismerem, néha napján rám-rám tör egy enyhe bűntudat, amiért a makacsságom miatt szenved, s nem hagyom, hogy megmagyarázza... de még mindig fáj. Sosem szerettem a hazugságokat, mindig is nagyon szíven ütött, függetlenül annak mértékétől.

Amikor végre lejár a műszakom, hazafelé indulok. Kis izgatottság kezd úrrá lenni rajtam, pedig van még másfél órám elkészülni. Persze most se fogom túlzásba vinni, csak épp annyira, hogy ne legyek feltűnő és észrevehető.

Otthon befalok egy szendvicset, majd gyorsan letusolok. Utána felkapok egy fekete szaggatott farmert, mellé egy sötétkék ujjatlant, arra pedig a kardigánomat. Belebújok a sportcipőmbe, fújok magamra a kedvenc parfümömből, s már készen is állok az indulásra. A baj csak az, hogy van még húsz percem elindulni. Addig egy kicsit rendezkedek a lakásban, majd az idő leteltével át is lépem szerény hajlékom küszöbét.

A klub felé menet egyre jobban elfog az izgalom érzése, szinte bizsereg a testem, amit nem teljesen értek. Bár egész héten próbáltam hanyagolni a srácot, még a gondolataim közül is megpróbáltam kikergetni, a mai napon szinte csak ő tölti be az elmémet. Bár igaz, mióta eldöntöttem, hogy ismét meglesem, nem bírok parancsolni magamnak.

Mikor belépek a Rose's-ba, ismét egy sötétben lézengő széken foglalok helyet, a hátsó fal mellett, ami viszonylag közel van a pult végéhez, de mégsem érnek oda az onnan áradó halvány fények. Nézem, ahogy becsődülnek a felspanolt „ügyfelek", s versengenek a legjobb helyekért. Még épp a tumultus előtt sikerült ideérnem.

Próbálom kibírni azt az időt, amíg színre nem lépnek a főszereplők. Már kezdek ideges lenni, hogy hol vannak már, amikor végre megjelenik a bemondó faszi, akinek még mindig nem tudom a nevét...

Az ötödik szereplő után végre leesett, hogy miért hívják ezt az estét „Privát Percek"-nek. A férfiak fellépési sorrendje ugyanaz volt, mint nálunk is a leánybúcsún. Jelenleg V van a színpadon, illetve a közönségben, aki a szám végéhez közeledik, de még a zene megszűnését követően is alig akar elhátrálni a fekete hajú nőtől, aki odáig, meg vissza van tőle, s ott simítja a testét, ahol éri.