Éjszakai műszak (Jungkook FF)

20. rész: Újabb esély és mély érzelmek

Lora szemszöge

Éppen egy friss házaspár kijelentkezési papírjait íratom alá, akik a nászútjukon szálltak meg nálunk. Felelős munkatárs révén kifaggattam kicsit őket, hogy minden szolgáltatás rendben volt-e, nem volt semmi gond az itt tartózkodásuk alatt, s szerencsére nagyon dicsérték a szállodát és a szolgáltatásainkat. Sőt, még azt is mondták, hogy szeretnének majd még jönni a jövőben, ugyanis említettem nekik a kalandpark kibővítését, s erre volt a válaszuk, hogy majd a gyerekekkel is szeretnék kipróbálni. Nagyon jól estek a kedves szavak és az elégedettségük, hiszen ilyenkor érzem azt, hogy felelősségteljesen végzem a munkám, s büszke vagyok, hogy pozitív visszajelzést kapok a vendégektől. Természetesen ez nem csak az én érdemem, hanem minden kollégámé.

A férfi bankkártyáját a terminálhoz illeszti, ezzel kifizetve az itt tartózkodásukat, én pedig a kulcskártyájukat visszakérve, s minden szükséges dolgot elintézve kívánok nekik kellemes napot, s el is indulnak kifelé, ahol az általam kért taxi várja már őket. Szeretem, hogy kicsit megkönnyíthetem, kényelmesebbé tehetem mások ügyeit. A saját esetemben persze már más a helyzet, de ez lényegtelen...

Ezután nem sokkal megjelenik a főnököm is, közölve, hogy a holnapi nap folyamán nem lesz elérhető, s ezt adjam át a kollégáimnak is. Amíg nincs különösebb mozgás, váltunk pár szót, de aztán a dolgára hivatkozva távozik is a recepciótól. Az órára pillantva látom, hogy elmúlt már fél kettő, ezért eszembe ötlik a gondolat, hogy hamarosan eljön a kettes kávém ideje. Addig még beleásom magam a munkába, de aztán hamarosan ismét lépteket hallok a hall felől. Felpillantok, és meglátok egy aranyosan mosolygó Jungkookot, mire meglepetten én is ejtek egy halvány ajakgörbületet.

- Szia, hát te mit keresel itt? Ugye nem azért jöttél, hogy megint jelenetet rendezz, és kivegyél egy szobát? – mondom heccelve. A kibékülésünk óta még csak egyszer találkoztunk, azt is jó pár napja, mert annyira el volt havazva a segítőkészsége miatt, meg persze én sem szerettem volna semminek az elrontója lenni. Bár, még törleszti a hazugságát, de igaza volt, és rájöttem, hogy sokkal boldogabb vagyok, ha beszélhetek vele, vagy a közelében lehetek. Lehetséges, hogy egy picit tényleg eltúlzom ezt a hazugság dolgot, de nem lehet egyik napról a másikra kiverni belőlem. Mindenesetre örülök, hogy vége annak a pár hétnek, ugyanis rengeteget gondolkodtam alatta, sokszor magamat is meggyötörve vele.

- Nem, úgy gondoltam befutok egy kávéra. – mondja, s fel is teszi elém a pultra a papírpoharat, melynek oldalán kézírással az én nevem díszeleg. Elmosolyodom.

- Kedves tőled, köszönöm. – veszem el a pultról, s bele is kortyolok. A szokásos macchia-tóm. – Éppen készültem már, hogy kifosszam az automatát. – kuncogok fel.

- Akkor éppen jó volt az időzítésem. – kacsint egyet felém, majd ő is kortyol. Közben a szemem sarkából észreveszem, hogy két, nagyjából velünk egykorú srác sandít felém, mintha érdeklődni szeretnének, ezért feléjük fordítom a fejem.

- Bocsáss meg egy pillanatra. – mondom gyorsan Jungkook felé, mire biccent egyet. – Sziasztok, segíthetek valamiben? – gurulok egy kicsit a székemmel, ezzel is közelebb kerülve a pult oldalánál várakozó fiatalokhoz.

- Szia, igen. Azt szeretnénk megkérdezni, hogy van-e lehetőség medencés helyiséget bérelni, vagy hasonló, hogy csak mi legyünk ott, és idegenek ne jöhessenek be? – kérdezi az egyik, magas, fekete hajú srác.

- Igen, van két privát medence helyiségünk, az egyik kisebb, a másik valamivel nagyobb, de szolgáltatás szempontjából ugyanazokat nyújtják. Van bent pezsgő fürdő, jakuzzi, egy kisebb, másfél méter mély medence, a területen napozóágyak, hogy ki lehessen feküdni, és ha olyan igény van rá, zenét is tudunk szolgáltatni. – említem meg ezt is, hiszen fiatalok. – Hány főre bérelnétek ki?

- Úgy tízen-tizenketten lennénk nagyjából. – szólal meg a másik, világos hajú, szemüveges srác is. – És mennyivel előbb kellene ezt lefoglalni?

- Mikorra szeretnétek? – kérdezem mosolyogva.

- Arra gondoltunk, hogy ma estére, de ha esetleg nem jön össze, akkor holnap. – mondja a fekete.

- Egy pillanat, gyorsan rápillantok, hogy foglalt-e valamelyik. – mondom, miközben már a számítógépemen keresek. – Jelen pillanatban a mai nap a nagyobbik van lefoglalva, holnap még szabad mindkettő. Azonban mivel csak maximum tizenöten lennétek, én a kisebbiket ajánlanám, kicsit családiasabb lenne szerintem.

- Köszönjük, akkor ma estére szeretnénk is lefoglalni. – mondják.

- Rendben, akkor el is intézem nektek. Zene legyen? – kérdezek rá, mire helyeselnek, s a lakosztályuk számát megkérdezve informálom őket, hogy még jelentkezni fogok ezzel kapcsolatban, mire vidáman megköszönik és elsétálnak. Mikor felnézek Jungkookra, mintha büszkén mosolyogna. – Te mit vigyorogsz? – kérdezek rá, én is mosolyogva.

- Semmit, csak jó nézni, ahogy dolgozol. – támasztja meg fejét kezével a pulton, mintha elmerengve bámulna rám.

- Örülök, hogy örülsz. – nevetek fel.

- Nem is akarlak tovább zavarni, csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy munka után haza kísérhetlek-e? – húzza ki magát magabiztosan, mire szívem nagyot dobban a mellkasomban.

- Örülnék neki. – mondom őszintén.

- Akkor nyolcra itt vagyok. – kacsint ismét, majd el is búcsúzik.

Nem is értem, hogy bírtam ki azt a három hetet nélküle...!

Nyolc óra felé közeledve már kezdek kicsit izgatott lenni. Megjött a váltás is, átadtam az információt a főnökről, s gyorsan lerendezzük a teendőket. Elköszönök, s a cuccaimat összekapva sétálok kifelé a hallon keresztül. Amint kilépek az épületből, meg is pillantom, így felé sétálok, szelíden mosolyogva. Mindig mosolyognom kell, ha meglátom, vagy csak a gondolataim közé fürkészi magát.

Lassan lépdelünk a lakásom irányába, közben kellemesen beszélgetve. Ma szabadságon volt, mert egy-két ügyet el kellett intéznie, ezért is tudott bejönni hozzám kettő óra tájban.

Gyorsabban telik a hazavezető út, mint ahogy én azt gondoltam volna, így hamar hazaérünk, pedig tényleg lassan sétáltunk.

- Különben nem is mondtad, hogy apádé a Santos's. – mondja váratlanul, mire meglepődök egy picit.

- Miért, ismered? – kérdezek rá.

- Igen, nagyon sokat szállítunk nekik. Sőt, oda mindig én és Tae megyünk, mert ez Mr. Santos külön kérése volt. Szerintem bír minket. – húzza ki magát büszkén, mire felnevetek.

- Akkor legalább már csak anyámtól kell tartanod. – tréfálkozom vele, de tudom, hogy anya is kedvelni fogja, persze majd ha odaérünk a bemutatáshoz.

- Van pár plusz pontom az öregednél, szóval nem félek. – lép közelebb hozzám, egyik kezét csípőmre vezetve, mire felnézek íriszeibe. Szinte csak úgy beszippant ez a magabiztosság és a lazaság, ami áramlik belőle. Nem is bírok szóhoz jutni, de Jungkook közeledik felém, s szépen lassan össze is érinti ajkainkat. Mondanom sem kell, hogy pillangók ezrei csapták fel szárnyaikat, ahogy hozzáért ajka az enyémhez, s bőröm is forrósodni kezd, ahol tenyerével érint. Ajkaink egyre hevesebben mozognak, mire automatikusan átkarolom a nyakát, s ő közelebb húzódik hozzám, így szinte összesimulunk. De amikor nyelvét áttolja a sajátom mellé, ölem lüktetni kezd, testem egyre többet kívánva, ami megszólaltatja fejemben a vészcsengőt. Lassan elválok tőle, s pihegve próbálok szóhoz jutni.

- Lassítanunk kellene. – mondom halkan, ajkamat beharapva, szemeimet lesütve, hisz nem merek most ránézni. Attól tartok, hogy szembogaraiban majd a csalódottságot vélném felfedezni.

- Rendben. – mondja megértően, majd megcirógatja arcomat, s hintve rá egy puszit el is búcsúzunk egymástól.

Amikor belépek az ajtón, szívem még mindig vadul kalapál, a testem bizsereg és csak a csókjára tudok gondolni. Vajon ilyen, vagy ehhez hasonló lehet az a mindent elsöprő vágy?