Éjszakai műszak (Jungkook FF)

28. rész: Megtörve

Matthew szemszöge

Az utca sarkánál járok, amikor zsebeimet túrva veszem észre, hogy ott hagytam Mia lakásán a kulcscsomómat. Biztosan a komódon felejtettem, amikor levettem a cipőmet. Sarkon fordulok, majd ismét belépek az épületbe. Azonban a lépcsőn felfelé haladva rossz előérzetem támad, s ahogy egyre közeledek húgom lakása felé, egyre erősödik ez az érzés, ami miatt idegesség fog el. A megfelelő szintre érve gyorsan lépdelek az ajtóhoz, amit nyitva találok. Amint végig fut az agyamon a gondolat, hogy ez nem véletlen maradhatott nyitva, káromkodást hallok odabentről, amit zokogás kísér. A pulzusom megemelkedik, de fejben még észnél vagyok, ahogy egyre beljebb megyek a kis lakásban, gyorsan nyomkodva a telefonomat. Benyitok a szobába, ahol borzasztó látvány fogad: Mia rémülten zokog, miközben fojtogatja az a vadállat, mialatt letépi róla a nadrágját. Kezem ökölbe szorul, s pillanatok alatt szedem le húgomról ezt a férget, jól beverve kétszer a képébe. Sosem bunyóztam, de a haverok szerint van érzékem hozzá, erős az öklöm. Remélem, hogy ez a retardált is megtapasztalta és kellően fáj neki.

- Hagyd békén a húgomat! Te megvesztél?! Meg akarod erőszakolni?? – kiabálok dühömben.

- Megérdemli, mert egy mocskos ribanc! – köpi vissza, és nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne rontsak újra neki. – Szó szerint kidobott az életéből és meg is csalt! – villognak a szemei. Biztos vagyok benne, hogy nem tiszta.

- Miről beszélsz?! Te kúrogattál félre hónapokon keresztül, míg ő magában sínylődve várta, hogy mondj neki akár egy szép szót is! – nem bírom felfogni ezt az embert...

- Megérdemli, hogy szenvedjen, amit én százszorosan fogok neki vissza fizetni! – kiabálja, majd próbálná megközelíteni, de elébe állok, erre nekem ugrik. Kapálózásában kapok én is egy gyenge öklöst, viszont egy sikeres gyomorszájba rúgás után úgy tűnik, kifogy belőle a szufla.

- Takarodj innen te beteg állat! – tolom, lökdösöm kifelé, hogy minél előbb meg tudjam nyugtatni Miát, aki azóta is szüntelenül zokog.

Kitolom az ajtón, majd rázárom a falapot, még a kulcsot is elfordítom a zárban. De még így sem hagyja annyiban, az ajtót verve esküszik bosszúra, de nem tud tovább érdekelni, muszáj megnyugtatnom Miát! Visszarohanok hozzá, aki azóta magzat pózba kuporodva sír az ágyon. Szörnyű látvány. Óvatosan odamegyek hozzá, halkan szólítgatva, de semmi reakció. Levágom a kezéről a gyors-kötözőt, amely csúnya sebet fog hagyni hibátlan bőrén. Nyakán a bőre már felvette a halovány lila árnyalatot, néhol még ujjnyomokat is látni lehet. Felmegy bennem a pumpa. Ráhúzom a takarót, mert tisztán látom, hogy libabőrös, majd amikor megpróbálnám megölelni, még erőteljesebben kezd el zokogni, és szinte menekül előlem. Mintha nem tudná, hogy én vagyok itt mellette. Nem tudom, mit csináljak, tehetetlennek érzem magam.

- Hívd... hívd fel... Taehyungot. – mondja akadozva, mire ráncolni kezdem a szemöldököm.

- Ki az a Taehyung? – adok hangot meglepődöttségemnek. Sosem hallottam tőle ezt a nevet.

- Csak hívd fel! – szinte visítja, mire komolyan mondom, behúzom a nyakam. Azonnal a telefonja után nyúlok, kikeresve a nevet, majd tárcsázva azt kisétálok a konyhába, hogy ne a sírás legyen az első, amit meghall a másik fél.

- Szia Mia! – szól bele vidáman egy mély hang.

- Szia, nem tudom, ki vagy, de Mia téged akar. – darálom le egyszerre, realizálva, hogy jelen helyzetben a gondolkodásom már felmondta a szolgálatot.

- Hogy... micsoda? – kérdezi döbbenten, amit nem is csodálok.

- Na, baszki, ez hülyén jött ki. – csapok a homlokomra. – Mia bátyja vagyok, Aaront az előbb rugdostam ki a lakásból, a húgom teljesen össze van törve. Többet nem mondanék telefonon keresztül. Ide tudnál jönni hozzá?