Éjszakai műszak (Jungkook FF)

13. rész: Késztetés

Lora szemszöge

Már három napja nem vagyok képes normálisan aludni. Egy-egy Jungkookkal kapcsolatos álom után mindig megébredek, aztán jó darabig forgolódok az ágyban, míg végül kimegyek a konyhába inni egy pohár vizet (jobb esetben azt...). Reggelente úgy nézek ki, mint akit megnyúztak, ezért tíz perccel korábban kelek – nem, mintha tudnék tovább aludni, hogy a táskákat a szemem alól el tudjam tüntetni. Ma szabadnapom van, mégis képtelen vagyok megmaradni itthon. Egy gyors reggeli után össze szedem magam, és elindulok bevásárolni. Amint az élelmiszerekkel megvagyok, először haza jövök és mindent elrakok, majd megcélzom a plázát. A második ruhaüzletbe belépve realizálom, hogy semmi kedvem ruhát venni. Minek? Nem sok értelme van kiöltöznöm. Bár recepciósként elvárják az elegáns megjelenést, de van elég göncöm otthon, nem kell újat vennem. El is hagyom az üzletet.

Megnézem a telefonomat, hogy megtudjam, időben hol járunk, s a törött képernyőt meglátva eszembe jut, hogy vehetnék rá másik üveg fóliát. Tegnap véletlenül leejtettem, amikor sietségemben kiejtettem a kezemből.

Jungkook: Lora, ne ignorálj. Semmit sem...

Újabb üzenet Jungkooktól. Már a telefonom sem bírja számolni, hány üzenetet hagyott. Persze egyiket sem nézem meg. Csalódott és mérges vagyok. Itt ülök a kávézóban, este nyolc után, tudva, hogy ma se fogok sokat aludni. Mindegy, holnap legalább nem kell dolgoznom, és nem kell elviselniük a mogorvaságomat. Persze a vendégekkel igyekszem kedves lenni, de a munkatársak mellett könnyebben előfordul, hogy hirtelen feszült leszek. Párszor már elnézést kértem tőlük, szerencsére mindegyikük megértő volt. Bár egyikük sem tudja mi bajom, de tudják, hogy ez csak egy átmeneti állapot.

- Hogy te milyen makacs vagy! – huppan le velem szembe egy ismerős hanggal megáldott személy. Az illata is túl ismerős. Nem akarom...

- Mit keresel itt? – kérdezem halkan, mégis próbálok erőt vinni a hangszínembe.

- Mit? Nem is tudom... Valakit, aki baszik rám már napok óta! – megvetően és durván hangozhat ez a mondat egy ismeretlen szemével nézve, azonban érzem a hanghordozásában a reménytelenséget, a dühöt, ugyanakkor az aggódás és az értetlenség jeleit is.

- Megmondtam, hogy kell egy kis idő. – iszom ki gyorsan poharam tartalmát, hogy minél előbb szabadulhassak szeretett kávézómból, ugyanis úgy érzem, a falak összeszorítanak.

- Azt megértem, de attól még válaszolhatnál az üzeneteimre. – mondja szomorúan.

- Mi értelme válaszolnom, amikor még nem békéltem meg a gondolattal, hogy a szemembe hazudtál? – emelem meg enyhén a hangomat, s ez a pillanat az, amikor remegő kezeimet gyors tettre unszolva összekapom magam és felállok az asztaltól.

- Hányszor mondjam még, hogy sajnálom? – kap egyszerre kezem után, nem hagyva meglógni, minek következtében ujjaim között szorongatott telefonom kicsúszik a markom közül. Hangos koppanással ér földet, amit Jungkook vesz fel, én pedig kikapva a kezéből igyekszem csendben kiviharozni a helyiségből. Azonban kilépve a küszöbön ismét azonnal mögöttem terem.

Kicsit sem volt kínos, ahogy az utcán, a kávézó előtt veszekedtünk... Nem engedett elmenni, én pedig egyre jobban felhúztam magam. A végén már majdnem sírva fakadtam, de kibírtam hazáig. Azonban ahogy becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, könnyekben törtem ki, s zokogva estem bele az ágyamba.

Elsétáltam a telefonos bolt előtt, ezért vissza kell fordulnom. Össze-vissza kavarognak a gondolataim. Miért vágyom hirtelen Jungkook ölelésére? Nem érdemli meg... nem érdemelné meg. S lehet, hogy nekem sem járna az az ölelés.