A ROSSZAK

"Ilyen, mint a mi szerelmünk nincs még egy a Földön"

Eddig sem tudtam aludni éjjelenként, de a temetés teljesen felzaklatott. Lehunytam a szemem, és csak őt láttam magam előtt. Nem mondom, hogy félek, de nyugodt sem vagyok.

Mielőtt lementem volna a konyhába, még ránéztem Sofira, aki mélyen aludt a kiságyában. A folyosón teljes csend és sötétség volt. Elvégre ki is lenne még fenn hajnali háromkor?

Halk léptekkel igyekeztem le a lépcsőn, egy pohár vízért mentem, hogy be tudjam venni a nyugtatómat. Ádám halála óta ők lettek a legjobb barátaim.

Eztán fogtam magam, és kiültem a teraszra a mélázós fotelomba. Már igazából semmin sem gondolkodom, csak bámulok ki a fejemből. Olyan vagyok, mint egy élő halott.

Bambulásomból zaj ébresztett fel, ami a bejárati ajtó felől jött. Azonnal felálltam és lenéztem az udvarra. Az érzékelős lámpa világított, szóval valaki van itt. A szívem a torkomban kezdett dobogni, így benyúltam a fotelbe, ahol egy kis revolvert rejtettem el. Lábujjhegyen sétáltam a bejárati ajtó felé, mert valaki beszeretett volna jönni, ugyanis a zárral ügyködött, ami kattant is, ezáltal kitárult az ajtó.

A vér is megfagyott bennem, a pisztoly pedig kihullott szorításomból

- Báránykám! - szaladt felém, majd szorosan magához ölelt. Nem tudtam, ez álom vagy valóság, de amilyen erősen csak tudtam magamhoz szorítottam, arcom a vállába fúrtam, és zokogni kezdtem.

- De... te meghaltál.. a kocsiban... a rendőrség mondta és... -kapkodtam a levegőt teljesen megzavarodva. Biztosan megbolondultam.

- Shh... - fogta arcom keze közé. - Itt vagyok, nem haltam meg!

- Álmodok, igaz? - néztem rá sokkos állapotban, hangom remegett

- Nem álmodsz! - csókolt meg. Azt hittem itt helyben esek össze.

- Itt vagy! - tettem kezem az arcára. - Élsz!
- sírtam és nevettem egyszerre.

- Szerinted komolyan itt tudtalak volna hagyni?
- lábadt könnybe az ő szeme is.

- Annyira hiányoztál! - öleltem át, és soha többé nem akartam elengedni.

- Hát még ti nekem! - suttogta hajamba.

- Hogyan? Mért nem mondtad akkor ott, mikor elbúcsúztál?

- Mert csak remélni mertem, hogy a tervem sikerülni fog.

- Tudod te min mentem keresztül? - szipogtam.

- Tudom, Báránykám, de már vége! - tolt el, és a szemembe nézet. - Vége van!

- István meghalt?

- Az egész bandájával együtt. - pillantott le. Láttam valamit a szemében és az arcán, ami megtörte. Tudtam mi volt az. Ebben az egy hónapban mindenkit levadászott egyesével, hogy nekünk végre nyugodt életünk lehessen. Nem szóltam semmit, csak hozzábújtam. - Rossz embernek tartasz?

- Mert megvéded a családod, kerüljön bármibe is? - emeltem meg arcát állánál fogva, hogy ismét a szemembe nézzen. - Nem. Egyáltalán nem. Te az én szememben, Farkas Ádám, mindig is egy hős leszel! - simogattam arcát.

- Annyira szeretlek! - suttogta két csók között.

- Én jobban! - öleltem át, nem bírtam betelni vele. - Elmondod mégis mi történt? És hogy akkor egyáltalán kit temettünk el? - szólaltam fel úgy húsz perc ölelkezés, simogatás és csókolózás után.

- Egy rossz embert... - sóhajtott fel. - Van egy két kapcsolatom a rendőrségen, őket kértem rá, hogy hamisítsak meg a halotti bizonyítványt. Mielőtt érted mentem volna, a fiúk túszul ejtették az egyik emberét, valami pedofil állatot. - mesélte, miközben látszott, hogy egy film játszódik le előtte a történtekről. - Mikor beültettek a kocsiba leszúrtam kettőt mellettem nyugtatóval, amiben persze méreg is volt, majd a sofőrt is. István elment előtte valahova, így őt nem tudtam. Eztán jött a csere. Engem Kígyó vitt el egy rejtekhelyre, Misi meg beállította az egészet balesetnek és felgyújtotta a kocsit a férfival benne, aki már nem élt. István persze azonnal megkapta a hírt, hogy "halott" vagyok, így akkor csaptam le rá, amikor csak akartam, de először az embereivel kezdtem. Eddig tartott a hajsza. - dőlt hátra a kanapén, megtörten.