A ROSSZAK

"Bár sose tettem volna"

- A halálom napjáig! -  azonnal könnybe lábadt a szemem, de még a szívem is, mégis visszahajtottam fejem mellkasára. Így néztük együtt a felkelő napot, és feküdtünk együtt a füvön, akiknek láthatólag mindent elsöprő a szerelme, de sosem tud beteljesedni.

Egy hetem maradt hátra, hogy elmondjam Ádámnak az igazat, vagy megteszi helyettem Ferike. Az idő szűkével egyre csak szorult a hurok a torkomon, ezer meg ezer jelenet játszódott már le a fejemben, hogyan is tudnám neki a legjobban tálalni, de egyiket sem találtam elég megfélőnek, már ha ilyen esetben létezik egyáltalán megfelelő.  Nem mellesleg  magamat ismerve, ha beszéddel is készülnék, valami totál mást zagyválnék össze a végén.

Este, mikor lefektettem Sofit még lementem a nappaliba, hogy megnézzem a sorozatom új részét, ám nagy hangzavarra/zsivajra lettem figyelmes. Kipillantottam, és három autó érkezett meg, mindegyikből a mi embereink szálltak ki, akik egymást utasítgatták idegesen, majd olyat láttam, amitől úgy éreztem valaki fogja, és kegyetlen módon kitépi szívem a helyéről, földhöz vágja majd nem kímélve azt rá tapos.
Ádám szállt ki sebesülten, két oldalán Kígyó és Misi, akik bevitték a garázs mögötti kisházba. Azonnal kirohantam.

  - Mi történt?

  - Linda, semmi komoly, menj vissza! - állított meg Dávid.

  - Ne hazudj, hisz láttam! - löktem el az útból, és egyenesen a kisházba rohantam, ahol Ádámot a kanapéra tették. Csupa vér volt a pólója, és a nadrágja pereme is. A fülem zúgni kezdett, mindent tompán hallottam, a srácok sietős lépteti, ahogy kiabálnak, hisz csak őt láttam, ahogy ül vérben, fájdalmas arckifejezéssel. Aztán megpillantott.

  - Menj ki, kérlek! - utasított.

  - Nem! - léptem oda hozzá határozottan, majd felemeltem a pólóját. Azonnal a szám elé kaptam a kezem, három golyó is érte.

  - Mi a francnak hoztátok ide? - ordítottam a fiúkra. - Kórházba kell mennie!

  - Nem lehet! - ragadta meg a karom. - Nem lehet... - sápadt el. - Mit mondanék, miért lőttek meg? - vette nehezen a levegőt. Igaza volt, de így nem maradhatott, különben meghal.

  - Kígyó, hozz egy elsősegély dobozt, törülközőt, kést meg valami alkoholt! - utasítottam.

  - Mit művelsz?

  - Kiszedem!

  - Nem bírod a vért.

  - Úgy nézek ki, mint aki most nem bírja ki?  
- néztem mélyen a szemébe, a másik pillanatban pedig Kígyó rohant be a kért dolgokkal. - Ezt húzd meg! - nyújtottam oda neki az alkoholt. Először is lefertőtlenítettem a sebét, a kezem, és a kést is, majd mély levegőt véve ránéztem.
  - Készen állsz?

  - Készen, Báránykám. - szemében a legnagyobb bizalom fénylett, és ha bár én akartam a legkevésbé még több fájdalmat okozni neki, most kénytelen voltam rá. Ahogy a késsel behatoltam a nyílt sebbe, azonnal felordított, a víz még jobban leverte, és hátra hajtotta a fejét. A szívem szakadt meg, de nem tehettem mást.

  - Egy meg van! Már csak kettő maradt! - mondtam rá sem nézve, de azt hallottam, hogy jó párat kortyolt a Chivas-ból.

El sem tudom képzelni, mekkora fájdalmat érezhetett, mire kiszedtem a maradék két golyót is, viszont a neheze csak most jött. Nem bírtam elállítani a vérzést.

  - Ádám, nem áll el, mit tegyek? - néztem fel rá pánikolva, de teljesen elsápadva ült, szeme pedig kezdett lecsukódni. - Hé! - pofoztam fel, muszáj volt ébren tartanom. - Nem alszol el! Nem teheted! - küszködtem könnyeimmel, hisz azoknak itt most nem volt helye.