A ROSSZAK

"Hiába is várod"

Miután kisétált, egy férfi oda jött, bekötötte a szemem, és egy autóba tessékelt minket. Nem ellenkeztem, nem volt erőm. A kötést a szememen teljesen eláztatták könnyeim.

Hogyan lehetséges ez? Ádám nincs többé. Értünk halt meg.

Fogalmam sincs, mihez kezdünk ezek után, de én képtelen vagyok nélküle élni. Azt kívánom, bár engem is megölnének itt helyben, ehelyett kitettek minket ott, ahonnan elraboltak. A kocsit leparkolták az út oldalára, a kulcs is benne volt. Beszálltam, letettem Sofit magam mellé, majd elordítottam magam, és a kormányra vágtam. Erre ő is sírni kezdett. Megijesztettem.

- Annyira sajnálom, Bubika! - vettem ismét karjaimba, majd megpusziltam, és így zokogtam egy jó ideig. - Apukád nincs többé! Meghalt mi értünk! - borultam rá. - Hogy fogom én ezt kibírni? Téged rendesen felnevelni? - simogattam meg arcát. - Sajnálom, ha csalódást fogok okozni, de kérlek nézd el nekem! - töröltem le könnyeim.
- Nekem az apukád volt a másik felem... és míg élek az marad.

Nem tudtam mi lesz ezek után. Hogy mi van most Ádámmal. Él még? Szenved? Biztosan... Hol lehet? El fogjuk tudni legalább temetni, vagy a hulláját egyszerűen csak egy tóba dobják?

Mikor nagy nehezen letettem a kocsit a ház elé, mindneki kirohant ahányan csak voltak. Amikor kiszálltam ebben az állapotban, már tudták. Szabri ordítva a térdére hullott, Ferike elfordulva belevert egyet a falba, a srácok pedig csak lehajtott, és könnyes szemmel álltak. Tudták, hogy Ádám nincs többé.

Kivettem a lányom a kocsiból, és egyenesen az ő szobájába vettem az irányt. Lefeküdtem az ágyra, ahonnan az ő illata áradt. Mélyen magamba szívtam, és újból zokogásba törtem ki.

- Linda... - hallottam meg Szabrit, mire felnéztem. Oda rohant, lefeküdt mellém, és szorosan átöleltük egymást. - Mi történt? Hol a bátyám?

- Feláldozta magát értünk. - mondtam rekedt hangon.

Egy hónappal később

Ádám már egy hónapja nincs köztünk. Mint kiderült, sikerült megszöknie Istvántól, de az úton balesetet szenvedett, és benn égett a kocsiban. A rendőrség azonosította, valóban ő volt az, így ma el fogjuk temetni.

Ezidő alatt felvettem egy dadust. Nem éreztem magam képesnek arra, hogy a lányom mellett legyek, és neveljem. Azt akartam, hogy a lehető legkevesebbet érezzen meg mind abból, ami körülöttünk folyik. Láttam, hogy neki sem volt ez így jó. A tejem elapadt ráadásul, a hajam csomókban hullik, erőm nincs, lefogytam.

Jobbnak láttam Sofit itthon hagyni, és nem elvinni az apja temetésére,  amúgy sem fogna fel belőle semmit, kivéve az érzelmeket, ami rá csak negatív hatással lennének. Mindannyian kinn gyülekeztünk talpig feketében, és vártuk, hogy a fiúk kiálljanak a kocsikkal, de ekkor olyat láttam, ami nagyon nem tetszett.

  - Hé! - mentem le a lépcsőn. Misi a Mercedesszel akart kiállni, ami Ádám kedvenc kocsija volt. Senki sem vezethette rajta kívül.
- Mit csinálsz? - kérdeztem ingerülten.

  - Csak ki állok a kocsival... - mutatott rá.

  - Jó, de pont ezzel? - kaptam ki a kulcsot a kezéből.

  - Linda, ne haragudj! Csak nekem is tele van a fejem, teljesen elfelejtettem. - szabadkozott.

- Sajnálom, csak... - dőltem neki az autónak, és egyszerűen a földre csúsztam, mire leguggolt elém, és átölelt. Kitört belőlem az az igazán keserves, segítségért kiáltó zokogás. - Annyira hiányzik! - kapaszkodtam meg vállában. - Nem tudom elhinni, hogy nincs többé. - tolt el magától, és mélyen a szemembe nézett.

- Elcsépelt duma, de az idő mindent meg fog oldani. Nem fog elmúlni, de jobb lesz. Tapasztalatból beszélek. - tette kezét mellkasára.

- Meg akarok hallani... - suttogtam a földet bámulva.

- Ne is mondj ilyet! Oda benn van a lányod! - mutatott a házra. - Ki marad neki, ha te nem vagy?

- Igazából csak ezért nem nem öltem még meg magam. - vallottam be. - Misi, én nem akarok többé ebben a házban élni! - néztem körül.
- Mindenhol őt látom, minden rá emlékeztet.

- Tudom... akkor még ma keresünk egy másikat, és elmegyünk, rendben? - tette kezét vállamra, mire csak hálásan bólogattam.

Kocsikba szálltunk, és megindultunk a temető felé. Rengeteg ember gyűlt össze, és mindenki részvétet nyilvánított. Próbáltam elbújni a sok ember elől, mert az, hogy minden második megkérdezi tőlem hogy vagyok, kezdett az idegeimre menni. Ezért úgy gondoltam, míg el nem kezdődik sétálok egyet a sírok között. Ekkor olyat láttam, ami szíven ütött. Egy friss sírral találtam szembe magam. Pontosabban két nappal ezelőtt temették el. Apu sírja volt az. Egyetlen egy szál virág volt rajta, semmi több.

- Hát te is elmentél... - suttogtam. Leszakítottam egy szál virágot a bokorról, és a sírjára helyeztem, majd leültem. - Inkább egyedül haltál meg büszkén, mint szeretetben, és megbocsátásban. - meredtem a kőre.  - De tudod mi? Megbocsátok neked apu, hogy békében tudj nyugodni.
- simítottam meg a követ, ahol a neve állt.
- Ötvenhét év   - olvastam fel. - Ádám mért csak huszonhármat kapott? Nézd meg őt! - mutattam a mellette lévő sírra.  - Kilencvenhat. - nevettem fel. - Annyira igazságtalan az élet... - töröltem le könnyeim. - Annyi minden várhatott volna még ránk, és tudom nem akarsz Ádámról hallani, de mégis elmondom. - kezdtem bele. - Alig pár napja tudta meg, hogy Sofi az ő lánya az én butaságom, és makacsságom miatt. Még fel kellett volna neveljünk őt ketten! Sőt, még sok gyereket! Alapítani egy szép nagy családot, és boldogan élni, míg meg nem halunk... ebben igazad volt. Az élet nem tündérmese... soha többé nem fogok a mesékben hinni.  Viszont remélem, hogy oda fenn azért találkoztok egymással, és megismered az unokád apját. Akkor majd rájössz, hogy neki van a leggyönyörűbb lelke az egész világon, és igazat fogsz nekem adni. - erősködtem, majd elnevettem magam. - Még így is vitázunk...

- Linda! - szólt Ferike. - Kezdünk, itt a pap is.

- Jövök! - álltam fel, elköszöntem aputól, és mentem hogy eltemethessük éltem szerelmét.

Le sem írom, mert túl fájdalmas volt az egész. Látni, ahogy a koporsót a már kiásott helyre viszik, leengedik azt, így megbizonyosodva arról: most tényleg vége, onnan már sehogy sem tud visszajönni, hiába is várod... A hang, ahogy a hideg, sötét föld koppan a koporsóján, végül teljesen betemetve azt. És mi marad belőle? Egy kő, a nevével, és két dátummal. Ha hiányzik, ehhez tudod magad a legközelebb érezni. Egy márványhoz.

Legyen még egy rész, vagy zárjuk le így? 🤔