Fifty Shades Of Innocence /Ziall/

Chapter 11

- Nem fogok veled cserélni, ne is álmodj róla! - tiltakoztam hevesen. - Semmi pénzért nem tudsz rávenni, hogy én azon a szaron feküdjek.

- Na, látod! Még te magad is azt mondod, hogy ez egy kalap fos, nem is nevezhető ágynak. Ráadásul rám is dőlt, majdnem meghaltam, baszd meg! - vinnyogta, majd felült és úgy bámult rám, hátha ezzel meg tud hatni. Még jó, hogy sötét van és alig látni valamit, különben tuti megtörnék, ha belenéznék azokba a kék szemeibe. - Gyere, feküdj ide, és egyből megváltozna a véleményed! - erősködött. Vajon hogyan tudnám befogni a száját?

- Ez részben a te hibád - mondtam bölcsen. Újra eszembe jutott, ahogy Niall-lel együtt dől az ágy, én pedig olyan gyorsan ugrok fel és rántom el, amennyire csak tudom. Talán mégse megyek a pokolba, mert megmentettem egy életet. Remélem, ezt figyelembe veszik odafent.

- Oké, de akkor is életveszélyes. Hogy tudsz így nyugodtan feküdni, amikor melletted én maholnap meghalok? - dobta hátra magát drámaian, így sikeresen beverte a fejét az ágy vasrácsába. - A picsába! Ez most kurvára fájt.

- Megérdemelted. Ez az ágy bosszúja, mert el akarod hagyni - röhögtem ki Niall-t. Ő csak jajveszékelve fogta a tarkóját és szenvedett tovább.

Szép első este. Ennyit a nyugodt alvásról. Nem tudom, hogy fogom kibírni vele egy légtérben kb. egy évig. Először is szereznem kell holnapra egy ventilátort, füldugót, hogy ne kelljen hallgatnom őt, vagy Niall-nek betömöm valamivel a száját. Még eldöntöm, hogy melyik lesz. Aztán kéne egy szúnyogháló is, hogy azért se balhézzon. Bár fogalmam sincs, hogy ezt honnan fogom beszerezni, de megoldom. Azt hiszem.

- Cse... - kezdte megint, de beléfojtottam a szót.

- Nem! Niall, nem! Értsd már meg! Nem hiszlek el, olyan vagy, mint egy értetlen, fogyatékos óvodás, akinek mindent tízszer kell elmondani, de még akkor sem érti meg! - fakadtam ki, de egyből el is szégyelltem magamat. Alig tíz perce békültünk ki, aztán most megint csúnyákat mondok rá.

Csend. Most megbántottam őt. A kurva életbe!

Oh, mit is gondoltam, ilyen könnyen nem lehet lerázni Niall Horan-t.

- Akkor legalább osztozzunk a tieden! - erőlködött tovább. Na, még mit nem!

- Nem.

- Kérlek, Zayn! Ne legyél már ilyen! - esdekelt, de engem nem hatott meg. Vajon mikor adja fel? Soha..

- Nem.

Újabb hallgatás. Nem volt több egy percnél, majd megint rákezdett.

- Én ezen nem tudok aludni, olyan kényelmetlen! Kérlek szépen, Zayn! Nagyon rossz itt nekem. Légy szíves, segíts rajtam! Zayn, kérlek! - vált könyörgővé a hangja, olyan szomorú volt, mint aki mindjárt elsírja magát. Nem bírtam tovább, megesett rajta a szívem.

- Nem férünk el ketten - somolyogtam.

- Majd összehúzom magamat, nem kell nekem sok hely! Kérlek, Zayn! Légyszi, légyszi, légyszi! - megadóan felsóhajtottam.

- Jól van, gyere! - húzódtam be teljesen a falhoz, Niall meg ujjongva mászott át hozzám.

- Köszönöm! Ez már sokkal jobb - dőlt hátra, gondosan kimérve a távolságot, hogy még véletlenül se érjen össze semmink. Én az oldalamon feküdtem, de még így is volt közöttünk egy kis hely.

- De most már egy szót sem akarok hallani! - fenyegettem meg, mire ő csak bólogatni kezdett.

Végre teljes csend és nyugalom honolt az egész szobában. Ilyenkor, amikor egyedül vagyok éjjelente - vagyis mostantól már itt lesz Niall is, aki ha ilyen néma marad mindig, mint most, akkor nem fog sok vizet zavarni - relaxálni szoktam. Csak bámulok ki a fejemből és nem gondolok semmire. Csak én és a sötétség.

Aha, meg ahogyan én ezt elterveztem. Öt perc sem telt el, de a szőke már mocorogni kezdett. Hol az egyik oldalára, hol a másikra. Kezdett megint felidegesíteni. Miért nem tud egyhelyben maradni? Kinyitottam a szememet, hogy megnézzem, mi van már.

Most éppen a hasán feküdt és hangosan sóhajtozott.

- Mi bajod van? - kérdeztem kicsit sem kedvesen, ugyanis már nagyon elegem volt belőle. Felemelte a fejét és kábán rám nézett.

- Idegen helyeken nehezen tudok elaludni - mondta, majd kicsit habozott, de újra megszólalt. - Kellett nekem idejönni ebbe a szaros kollégiumba. Inkább maradtam volna a seggemen és mentem volna új suliba.

- Mert? Elköltöztetek, vagy mi? - érdeklődtem. Igazából még nem is tudok róla semmit. Bár a beszélgetésre nem a mostani időpont a legalkalmasabb, de jobb később, mint soha.

- Apámnak új munkahelye lett, aztán abba a városba vettek a szüleim egy lakást, és egyik pillanatról a másikra bejelentették, hogy költözünk. Meg sem kérdezték, hogy én akarok-e menni. De mindegy is, nem fontos - mondta csalódottan, fejét a párnába fúrva. - Én meg már nem akartam az utolsó két évre váltani, ezért inkább idejöttem. Meg amúgy sem érdeklem annyira a szüleimet, szóval azt hiszem, hogy jobb itt.

- Mi az, hogy nem vagy nekik fontos? - kérdezősködtem tovább. A fejemet a kezemen támasztottam, és így figyeltem Niall homályos arcát.

- Kissé munkamániások, és néha elfelejtik, hogy van egy fiuk - csuklott el a hangja, majd vállat vont nem törődően, de látszott rajta, hogy nagyon is bántja őt ez a dolog.

- Sajnálom - szólaltam meg együtt érzően. A kezem bátortalanul elindult Niall teste felé, majd esetlenül végigsimítottam a hátán. - Tudom, milyen az, amikor az embert leszarja a családja. Az apám konkrétan utál engem.

- Legalább ez az egy közös bennünk - mondta keserűen, mire halkan felkuncogtam.

- Hát, ja - értettem egyet. Visszahúztam a kezemet magam mellé, majd alvó pozícióba helyezkedtem. - Aludjunk most már tényleg - kértem, mert már kezdtek leragadni a pilláim. Niall bólintott, majd lehunyta a szemét.

Már félálomban lehettem, amikor valami hozzáért a lábamhoz.

- Mi a fasz? - ébredtem fel ijedten. Aztán megpillantottam magam mellett Niall-t, aki megint forgolódni kezdett, de most már legalább álmában.

Megpróbáltam visszaaludni, de megint megrúgott és most még nyöszörgött is hozzá. Valamit motyogott, de nem értettem rendesen. Meglöktem egy kicsit, hátha befejezi. Elég para, ahogy így mormog magában. Szerencsére abbahagyta. Sóhajtva befordultam a falhoz és sikerült újra az álomvilágba kerülnöm.

Aztán megint felébredtem, mert most a karjával csapott hátba.

- Elég volt! Kelj fel, Niall! - rángattam, mire ő rémülten kinyitotta a szemét. Olyan összezavarodottan nézett, hogy szerintem azt sem tudta, hogy hol van. - Mész vissza a saját ágyadba, nem fogsz itt engem lökdösni!

- Nem is csináltam semmit!

- De igen! Nyomás! - löktem meg, hogy minél előbb lelépjen.

- Olyan köcsög vagy! - morgolódott, majd fogta magát és kiszedte a matracát az ágyból és ledobta azt a földre.

- Mit csinálsz? - kiáltottam rá értetlenül.

- Inkább alszok a földön, mint ott - nézett fel rám dühösen, majd lefeküdt az ágyam mellé.

- Hát jó - ingattam a fejemet hitetlenkedve.

Bolond szőke, gondoltam magamban, majd immáron egyedül visszadőltem a kényelmes fekhelyemre és végre nyugodtan elaludtam minden zavaró tényező nélkül.