Fifty Shades Of Innocence /Ziall/

Chapter 1

Unottan figyeltem, hogyan folynak le az esőcseppek a kocsi ablakán. Az autópályán, a kora reggeli dugóban csak lépésben haladtunk előre, és mindenki veszettül nyomta a dudát, hátha így gyorsabban fog haladni az előtte lévő. A rádióból halk zene szólt, ami szerencsére megszüntette a kis légtérben uralkodó roppant kínos csendet. Anyám a vezetőülésben feszített, és megpróbált jó képet vágni ahhoz, hogy már napok óta alig szólok hozzá. Én duzzogva ücsörögtem hátul, még arra sem méltattam, hogy beüljek mellé előre. Nem, azok után nem, hogy a koszos kollégiumban kell kihúznom még két évet. Biztos, hogy nem fogok nekik jópofizni, ezt elfelejthetik.

Minden kevesebb, mint egy hónapja romlott el. Azon a szerda délutánon, a suli második napján, mondták ki a halálos ítéletemet. Épp a nappaliban néztem a TV-t, amikor anya és apa bejöttek, és olyan fejet vágtak, mint akik citromba haraptak. Már akkor éreztem, hogy baj van.

Apa elmondta, hogy új, jobban fizető állást talált egy több, mint 150 kilométerre lévő városban, ezért oda kell költöznünk. A munkát már elvállalta, szóval nem volt visszaút. Persze én erről hallani sem akartam, hiszen itt vannak a barátaim, az iskolám, itt nőttem fel, és nincs ínyemre, hogy egyik pillanatról a másikra egy teljesen idegen helyre átcuccolni. Ráadásul ott kéne suliba is járnom, amihez végképp nem fűlik a fogam. A lakás, amit megvettek ott - megjegyezném, hogy ezt is a tudtom nélkül - sokkal kisebb, mint amiben eddig laktunk.

Természetesen teljesen kiakadtam ettől az őrült ötlettől, ordítottam és toporzékoltam, hogy márpedig én nem megyek sehova, sőt még a holttestemet sem vihetik el innen. A szüleim gyerekesnek neveztek és azt mondták, nyugodjak le. Nem értettem az egészet, mert apa kapott ott munkát, akkor minek kell az egész családnak elköltöznie? Menjen csak ő, viszont látásra! Emiatt a beszólásom végett anyám elkezdett velem üvöltözni, és kioktatott, hogy nem viselkedhetek így, nem illendő.

Oh, és az illendő volt, amikor rábólintottak erre az egészre, és leszerveztek mindent, anélkül, hogy egy árva szóltak volna nekem? Elvárják tőlem, hogy az utolsó két évemet egy új gimnáziumban fejezzem be? Pont most, amikor az osztályunk már kezdett egész jól összekovácsolódni. Jól érezem magamat ott és nem akarok eljönni onnan. Hogy lehetnek ennyire önzőek? Egy kezemen meg tudnám számolni az összes eddigi olyan döntésüket, amit úgy hoztak, hogy közben az én érdekeimet helyezték előtérbe. Ja, hogy egy sem volt? És még engem mernek szégyentelennek és hálátlannak nevezni. Na, szépen vagyunk, mondhatom. Úgy beszélnek, mintha ők lennének a világ legjobb szülei.

Én továbbra is erősen kötöttem az ebet a karóhoz, ők pedig kitartottak a saját igazuk mellett. Ez a huzavona ment még pár napig és folyamatosak voltak a veszekedések. Végül sok vitatkozás árán, de anyám bedobta az ötletet, hogyha annyira itt akarok maradni, akkor költözzek be a suli kollégiumába. Kérdés nélkül rávágtam az igent, már csak azért is, hogy ne nekik kedvezzek.

Másnapra már minden el volt intézve, szerencsére volt hely, így felvettek a kollégistának. Örültem, mint majom a farkának, hogy nem kell a szüleimmel mennem, egészen addig, még nem tudatosult bennem a dolog teljesen.

Basszus, én nem akarok beköltözni egy kis egérlyukba, ahol egy szobában négyen vannak, és valljuk be, ezek az épületek nem a higiéniájukról híresek. Ráadásul ott van az a csomó rémtörtének, hogy milyen mocskos dolgokat csinálnak ott a diákok. Egy olyan pletyka jár a suliban, hogy az újoncokat próbák elé állítják. Az eddigi legdurvább, amit hallottam, az az volt, hogy koleszbe avatás részeként az egyik srácnak meg kellett a többiek pisijét egy pohárból.

Innentől kezdve eléggé be voltam tojva, de választanom kellett. Vagy költözöm a munkamániás, idegesítő szüleimmel, vagy irány a kollégium. Hát, inkább megyek a sok retardált közé húgyot inni, döntöttem el. Csak nem lesz olyan rossz.