Kezdődik, előröl. Újra. Megint mehetek végig rajta. A hosszú parkettázott padlón végig, majdnem a legutolsó teremig. Az osztálytermünk nem is lehetett volna ennél jobb helyen. Igen Lauren mehetsz megint végig a szép folyosón. Te lehetsz csak ilyen szerencsétlen, hogy még egy folyósón se tudsz végig menni úgy, hogy ne ess el, vagy ne vigyél el valamit. Ezzel is a figyelmet felhívva magadra. Pedig nem is szeretem, ha rám fókuszál minden tekintet. Mindig lehajtott fejjel, vagy fejbe húzott kapucnival megyek zsebre dugott kézzel végig azon a gyászmeneten, amit mindennap végig kell járnom legalább tízszer. Jobb napokon tizenötször is. Végzősök százai néznek rajtam végig, főként fiúk kik csak szórakozni akarnak. Aztán ott vannak a cicababák, kik néznek, mert, hogy nézel ki, mi van rajtad, miért nincs smink rajtad, miért ilyen táskád van, és hasonló kérdések járnak a fejükben. Aztán később csapatosan csajosan kibeszélnek, majd a nap sztárja leszel. A legnagyobb lúzer. Már majdnem a célomhoz értem. Már nincs sok hátra. Basszus, a tornabatyum lent maradt. Na Lau ezt megcsináltad. Nem is te lennél ilyen balszerencsés, szerencsétlen, feledékeny kisegér. Trappolok vissza, „kicsit sem feltűnő" csak be ne csengessenek. Futva esek neki az ajtónak, irány le a lépcsőn át a csarnokba. MEGVAN. Trappolva újra vissza, újra ajtón át, fel a lépcsőn át az ajtón és futva végig a gyászkoporsó folyosón. Lihegve köszönök az ismerősöknek „kicsit se néznek hülyének" elérve a büfét megállít a barátnőm. Csak pár szóváltás után iramodtam a terem felé. 12. terem, 11. terem, 10. terem, áh, végre a 9es terem. Megváltás. Kemény 2x45 perc után megint mehettem végig a folyosón. Épphogy kilépek, az ajtón egyből szemez néhány ember. Meglátom barátnőimet és onnantól kezdve nem is érdekel a szemetek tekintete. Rohanok feléjük, mint valami őrült. Ez már mindennapos számukra. Amint odaérek hosszas ölelgetések követik az időhúzást és a figyelem lekötést. Mindezek után egy kis büfé felvásárlás, majd indulunk tovább a folyosón, kinek merre akad útja. Néznek minket, de ez bennünket már nem zavar inkább élvezzük egymás társaságát és hasznosítjuk energiánkat. végül egyikőnk lecsatlakozik tőlünk, így már csak 3an maradunk. Sorra fogyunk el, ahogyan mindenki megtalálja úticélját. Legutoljára én kullogok vissza a törzshelyes 9. es terembe. Félig késve. Kifulladva. Beérek a népes osztállyal teli terembe. Mindenki rám néz, de ez már nem zavar, mert őket már közel 3 éve ismerem. Tudom ki tabu és tudom ki szabad. Tudom ki bunkó és ki normális. Ki az aggódó és ki a marcangolódó. A folyosó pedig mindig is az ellenségem marad. Sohasem értettem, hogy miért kell olyan hosszúra nyújtani. Egy átlagos lány átlagos sulis napjai már csak így telnek.
