Hey, Hannah ( Mason Mount ff. )

Part Eleven

- Mit kérsz vacsira?

- Valami olasz kaja jó lesz. - farkas éhes vagyok, és ha ideges vagyok akkor jót tesz nekem az evés.

- Mit nézel ennyire azon a laptopon? - huppant le mellém a kanapéra.

- Semmit. - nem meséltem még neki a Unitedról, és hogy most tőlük várom az emailt.

- A semmit nem lehet ennyire nézni.

- Megrendelted már a vacsoránkat, vagy itt fogok éhen pusztulni?

- Ennyire éhes vagy? Miért nem szóltál hamarabb? - és máris tárcsázta a legközelebbi pizzériát.

- Oké, rendeltem neked egy Margheritát. Az jó lesz?

- Tökéletes, köszönöm.

- Csináljak limonádét? - nagyon odafigyelt rám egész nap, amiért nagyon hálás vagyok, de így egyre jobban szeretem, és emiatt nagyot fogok koppanni.

- Igen, kérlek.

Fél órája rendelte Mason a pizzákat. Azóta kaptam limonádét, és elkezdtünk fifázni. Addig is elterelődött a figyelmem az emailről.

- 2-0 ide, így kell ezt! - nagyon tud örülni a fejének.

- Húha, legyőztél egy lányt! De nagy jampi vagy! - tettettem a sértődöttet.

- Győzelem az győzelem, de semmi baj, majd legközelebb - kócolta össze a hajam.

- De ne már Mason, az ég áldjon meg! A hajamat ne! - indítottam volna a párnacsatát, de jött az értesítés.

Magam alá húztam a lábaimat, a laptopomat az ölembe tettem, és nyitottam meg azt az emailt, amit egész életemben vártam. Mason csak állt mellettem, és csak csendesen követte az eseményeket. Egy könnycsepp folyt le az arcomon, de az egyből le is töröltem. Nem nyertem meg a pályázatot. Nem vettek fel.

- Hé, Hannah... - ült le mellém a focista - Mi történt? - simította végig a hátam.

- Telefonálnom kell - fénysebességgel rohantam be a vendégszobába, ahol egyből anyát hívtam.

- Szia drágám, hogy vagy?

- Szia - már az első szónál megcsuklott a hangom - nem jól. Nem vettek fel. - suttogtam, miközben egyre több könnycsepp folyt le az arcomon. Az egyetlen szuperképességem az, hogy nagyon halkan tudok sírni.

- Jézusom, drágám, nagyon sajnálom, - hallottam az együttérzést a hangján - de ettől ne érezd azt, hogy kevesebb vagy, - éreztem, hogy jön a lelkesítő beszéde, amitől néha jobban érzem magam - vagy nem vagy elég ügyes, lehet a sors akarta így, hogy maradj Londonban. - mire befejezte a beszédét, ami valljuk be megnyugtatott kicsit, láttam az ablakból, hogy megérkezett a vacsora.

- Köszi anya! - szipogtam - De mennem kell, majd még beszélünk. Puszilok mindenkit. Szia!

- Mi is puszilunk, vigyázz magadra!

Megpróbáltam összeszedni magam, ezután a hatalmas pofon után, amit az élettől kaptam. Ezért dolgoztam évekig, sikertelenül. Nem akarom elhinni. Gondolkodásomat, két kopogás szakította meg.

- Éhes vagy még? - már nem voltam éhes egyáltalán. Elment az étvágyam, de nem akartan pofátlan lenni, főleg vele nem.

- Igen.

- Bejöhetek?

- Be. - amikor benyitott, láttam, hogy sajnál, de nem akartam, hogy sajnáljon. Leült mellém az ágyra, és hozta a pizzákat is.

- Mi történt? Kérlek mondd el, mert látszik, hogy sírtál. - miközben elfogyasztottuk a vacsoránkat, elmondtam neki a történetet, mert nagyon aranyosan nézett rám, és tudtam, hogy segíteni akart. Amikor végeztem, azt hittem, hogy elkezdi ő is a motiváló beszédét, de kellemeset csalódtam.

- Gyere ide.  - ölelésre tárta a karjait, én meg éltem a lehetőséggel. Nagyon jól esett. Csak erre volt szükségem.

Egy 10 másodperc után szétváltunk, majd fogta a dobozokat és elindult ki - Mindjárt jövök, csak még lezuhanyzok. - ugyan ezt tettem én is, mivel a vendégszoba mellett volt egy másik fürdőszoba is.

Én már pizsamában ültem az ágyon betakarózva, mire Mason jött be a szobába egy bögre forró csokival. Nyáron nem ez a legfelkapottam innivaló, de ez nagyon szép gesztus volt tőle.

- Mason... nem kellett volna.

- De, ez a minimum - ezt nem tudom, hogy értette.

- Most mesélj te.

- Mit meséljek?

- Hogy, hogyan jutottál el idáig - tettem le a bögrét az ágy mellett lévő éjjeliszekrényre.

- Hát rendben, de nem lesz túl izgalmas - ült le mellém, aztán átkarolt, és így kezdte el a mondandóját.

Próbáltam ébren maradni, de nem sikerült. Nem azért mert unalmas volt amibe belekezdett, hanem azért, mert elfáradtak a szemeim a sírástól. Nem szoktam sírni, de most nem volt mit tenni. Lassan elszundítottam Mason karjaiban.