Hey, Hannah ( Mason Mount ff. )

Part Twenty-Five

- Tessék. - nyújtott felém Mason egy bögre forró csokit.

- Köszönöm.

- Mit nézegetsz? - ült le mellém, a kanapéra.

- Állást.

- És, hogy haladsz?

- Sehogy. - letettem a laptopot az asztalra, majd a két konzolért nyúltam, hogy fifázzunk.

- Tudod, hogy tudnék segíteni.

- Tudom, de megoldom. - bólintott. - Amúgy, most voltázzunk. Meguntam a normál meccseket.

- Ugye tudod, hogy ott cselezni is kell?

- Tudom. - nem vesz komolyan. Nem tudja, hogy milyen jól tudok fifában cselezni.

- Hát oké.

Holnap után lesz Mason születésnapja, és egy bulit szerveztem neki, persze ő erről nem tud. Nagyon nagy bulit terveztem, a Chelsea összes játékosát meghívtam, a válogatott játékosokkal együtt, a családját, és végül az én részemről Landot. A Kingpin Suite-ot béreltem ki, ahol van öt bowling pálya, karaoke, ping pong, játékgépek, és egy koktél bár. Mindent elterveztem, hogy tökéletes legyen, de ajándékot még mindig nem vettem. Nem az erősségem az ajándékozás. Megkérdezni meg nem fogom, hogy mit kér születésnapjára, mert úgy is azt mondaná, hogy ne vegyek semmit. Majd csak kitalálok valamit.

Estére pizzát rendeltünk, aminek általában az az oka, hogy lusták vagyunk főzni, vagy sütni. Ellustulni, pedig nem kéne, mert ha így haladunk, akkor a ház úgy fog kinézni egy hét múlva, mint egy csatatér. A harmadik szelet pizzámat majszolgathattam, amikor valaki elkezdett hívni telefonon, de a szám ismeretlen volt.

- Ki az?

- Nem tudom, ismeretlen. - de kíváncsi voltam, ezért felálltam az asztaltól, és a nappaliba vettem az irányt.

- Hannah Norris.

- Jó estét Hannah! Elnézést kérünk az esti zavarásért, de tudomást szereztünk arról, hogy már nem dolgozik a McLaren csapatánál.

- Igen, már nem dolgozom ott... de kivel beszélek?

- Nicola Salter vagyok, a Williams Forma 1-es csapatánál vagyok igazgató. Munkát szeretnék ajánlani Önnek. - micsoda? Most álmodom?

- Milyen munkát? - Istenem, kérlek, mondd, hogy fotóst keresnek, vagy hasonlót.

- Fotóst keresünk a második pilótánknak. Február 2-án lenne az interjú Oxfordban. Ha elfogadja az ajánlatot, e-mailben küldjük a részleteket. - ne sikíts, ne sikíts.

- Igen, elfogadom az ajánlatot!

- Köszönjük! További szép estét! - amint letette a telefont, akkorát sikítottam, hogy szerintem az egész utca hallotta.

- Mi történt? - rohant hozzám Mason. Én könnyes szemekkel néztem rá.

- Van állásom! - kezdtem ugrálgatni körbe, körbe.

- Tényleg? Mi? Hol? - ő is elkezdett ugrálgatni, mint egy nagy gyerek.

- A Williamsnél vagyok fotós. - amint ezt kimondtam, rájöttem, hogy megint utazni fogok, alig leszek itthon Masonnel. Az ő arcáról, viszont nem tűnt el a mosoly, addig ameddig észre nem vette, hogy én nem mosolygok.

- Mi a baj? Ez nem jó hír? - mintha bele se gondolt volna, hogy márciustól alig leszek itt.

- Ez azt jelenti, hogy megint utazgatok, és keveset leszek itthon.

- Ugye tudod, hogy amikor tudok elmegyek egy versenyhétvégére? - mosolygott biztatóan, ami meg is nyugtatott, hiszen inkább az ő véleményétől tartottam.

- Akkor nem haragszol?

- Miért haragudnék? Néha olyan buta vagy! - nevetett, majd magához ölelt.

- Hé!

- Vicceltem.

- Hmm, oké, ezt még elnézem. Amúgy, mit szeretnél szülinapodra?

- Őszintén... veled lenni kettesben. - az gond.

- Biztos? Én valami kézzel foghatóra gondoltam.

- Te is kézzel fogható vagy. - erre őszintén nem tudtam mit mondani, igaza volt. Ideje taktikát váltani.

- De Mase, - simítottam végig a mellkasát - vannak barátaid, akik szívesen felköszöntenének. - remélem nem sejt semmit.

- Ezzel mire célzol? - zavarba tud hozni rendesen, amikor a kezeit a csípőmre rakja, és magához húz, de most ezt kört én nyerem meg.

- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk majd valahova vacsorázni egy-két barátoddal.

- Rendben. - nyertem. - De az előbb tényleg a becenevem szólítottál?

- Meglehet, de ne szokj hozzá.