Mikor még gyerekek voltunk... (Draco Malfoy F.F.)

Mi történik?!

Reggel hasogató fejfájással keltem fel úgy éreztem megmozdulni sem tudok. Dracot sem láttam a szobába mikor kinyitottam a szemem, nem akartam megszólalni és megmozdulni se. Féltem ha valamit csinálok az a fájdalom csak rosszabb lesz és pár perc múlva nyílt az ajtó. Draco alakja lépett be rajta egy tálcával.

– Jó reggelt! – mosolygott.

– Bárcsak jó lenne! – néztem rá meggyötörten.

– Baj van? – térdelt le az ágy mellé, hogy a szemembe nézzen.

– Iszonyatosan fáj a fejem. – mondtam és becsuktam a szemem, hátha  ezzel jobb lesz.

– Szerzek neked valami gyógyszert Hercegnő addig pihenj! – mondta és ezzel kiviharzott a szobából. Pár perc múlva meg is érkezett a perpillanat életmentő gyógyszerekkel.

– Most muszáj leszel felülni. Várj segítek! – odasétált hozzám és segített felülni.
Mikor felültem csak annyit éreztem, hogy egyre nagyobb fájdalom hasít a fejembe. Draco a kezembe adta a gyógyszert és egy pohár vizet.

– Életmentő vagy! – mondtam és bevettem a gyógyszert.

– Hát azért még életmentő nem! – nevetett.

– Ne nevess, inkább segíts felállni. – forgattam meg a szemem.
A fiú óvatosan segített felállni, de amint a lábamra álltam szédülés lett úrrá a testemen és a világ elsötétült. Hangokat hallottam tompán és megéreztem a hideg padlót. Összeestem volna?! De nem ájultam el és ebben a pillanatban a hangok is eltűntek és már nem éreztem semmit.

Draco szemszöge:

Segítettem neki felállni és amikor talpra állt nem szólalt meg, csak erősen belekapaszkodott a karomba, a szemei furcsák voltak, mintha ideiglenes vakságot kapott volna. Én pedig beszélni kezdtem.

– Hercegnő minden rendben? – nincs válasz – Elizabeth válaszolj! – még mindig semmi.
És egyszer csak azt vettem észre, hogy a szemei becsukódnak és összeesik. Összeesik a karjaimban és én nem tudom megtartani. Nem ment, mert olyan hirtelen történt, letérdeltem hozzá és óvatosan az ölembe emeltem a lányt.

– Elizabeth kérlek! Csak szólalj meg.. – de itt már tudtam, hogy elájult, hogy semmi sincs rendben és könnyek hada kezdett ömleni a szememből egyszerűen megszólalni sem bírtam. Kicsit erőt szedtem magamon és szipogva aggodalommal a szemeimben emeltem fel az ájult lányt és szaladtam vele a kúria gyengélkedőjére.

– Minden rendben? – kérdezte anyám, ahogy meglátott aztán a tekintete a kezemben levő lányra vándorolt és egyből megszólalt. – Vigyük gyorsan a gyengélkedőre! – mondta és újra rohanni kezdtünk.
Féltem, sőt rettegtem attól, hogy elveszítem azt a lányt aki boldogságot hoz az életembe, nem tudom, hogy mi lehet vele, de reménykedem, hogy nem lesz baja, mert azt nem élném túl.

– Orvost! – ordítottam és leraktam a lányt az egyik ágyra.
Az orvosok egyből köré gyűltek és vizsgálni kezdték. Én az ágy melletti kis székre leültem és onnan figyeltem az eseményeket.

– Kérem Mr. Malfoy most menjen ki. – fordult felém egy orvos.

– Én nem megyek innen sehova! – makacsoltam meg magam.

– Csak amíg megvizsgáljuk, utána visszajöhet. – mondta én meg szomorúan, nem, inkább aggódva mentem ki az ajtón.
Már fél órája semmit nem tudok róla azóta egy orvos sem jött ki. Nem tudom mit csinálok magammal ha még többet kell várnom. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal járkáltam fel-alá az ajtó előtt.

– Értesítettem a szüleit. – sétált mellém anyám.

– Jó, már kijöhetne valamelyik kurva orvos, mert már több mint fél órája nem tudok róla semmit! – rúgtam bele idegesen az egyik márványoszlopba.