Áldozat árán..

22. rész

A muglik világa fenekestül felfordult. Mindenki gyászolta a hozzátartozóját és mintha teljesen tanácstalanok lettek volna. Volt is rá okuk. eltelt öt év és még mindig olyan, mintha próbálna észhez térni az emberiség a sokkból.

A muglivilágban kerestem magamnak munkát. Valami jelentéktelen munkám volt, titkárnő voltam és próbáltam minden szempontból élvezni az önkényes visszavonulásomat a varázsvilágból. Apához költöztem lassan egy éve, hogy tudjak én is vigyázni Morganre, ha ők éppen dolgoznak vagy csak kettesben akarnak lenni. A pálcámat egy dobozba zártam és elrejtettem a szekrényem mélyére. Lassan öt éve egy ujjal sem nyúltam hozzá.

Még régebben kezdődtek bizonyos álmaim. Olyanok voltak, mintha emlékek lettek volna. Apám a Roxfortban harcolt és hasonló események. Ami viszont a legzavarba ejtőbb volt az egész furcsa álmaimban, hogy Bucky és én egy pár voltunk. Terhes voltam és harcoltam. Terhesen. Majd meghaltam. Amikor ezt a bizonyos részletet álmodtam sírva keltem fel és a hasamat fogtam. Intenzív volt és nem is tudtam magamhoz térni jó pár napig. Éreztem, hogy ez nem egy sima álom. Ennyire a legrosszabb álom sem intenzív.

-Szia Marie! Kérsz egy kávét vagy valami üdítőt?-mosolyogva fogadott Pepper. Viszonoztam a mosolyt és bólintottam.

-Szia, egy kávé jól esne, köszönöm.

Morgannel játszottam és a kertben szaladgáltunk. Az a kislány segített elüldözni a negatív gondolataimat. A tó parti kis bunkerébe szaladt én pedig mosolyogva követtem.

-Milyen kis házikód van neked!-jegyeztem meg és leguggoltam a kis ajtó elé, majd bekoogtam.-Kop kop!

-Ki van ott?-kérdezett kuncogva.

-Es.-feleltem mosolyogva.

-Milyen es?-kuncogott.

-A mindenes!-vigyorogtam. Életem legrosszabb vicce volt a kislány mégis kacagott rajta, amitől nekem is kuncognom kellett.

Végül kinyitotta a kislány az ajtót és Pepper vasember maszkjában volt. Megjátszott döbbenettel lestem és hátráltam kicsit.

-A rossz vicc bűncselekmény!-szólalt meg és rám emelte a kis játék kesztyűjét.

Minden színészi képességemet előszedve kétségbeesetten kezdtem el szaladni és jajdokolva mentegetőztem a bűnömért. Morgan kacarászva kergetett, majd amikor elkapott a földre feküdtem és egymást csikizve nevettünk tovább. Aztán abbahagyta a nevetést és szemöldök ráncolva nézett el a fejem mellett.

-Nézd, ott egy kutya! Szerinted apa megengedi, hogy hazavigyem?-kérdezte élénken és már indult is. Értetlenül néztem arra és a fekete kutyát bámultam. Egyértelműen minket nézett. És ismertem azt a rohadt kutyát. Gyorsan megfogtam Morgan kezét és megállítottam.

-Vigyázz törpe! Lehet, hogy ő itt él az erdőben. Ráadásul nem hozhatod haza, te is tudod.-feleltem kedvesen. Morgan durcásan ráncolta a szemöldökét és rám nézett ellenkezve. Leguggoltam elé. A fejéről leszedtem a vasember sapit.

-Miért nem? Bújócskázhatna velünk.-nyavalyogta.

-Vannak állatok, amiket nem tarthatsz fogságban kincsem.-visszaadtam neki a maszkot és döbbenten néztem az órára.-Azta paszta hát már ennyi az idő?!-mutattam neki. Értetlenül rázta a fejét.-Fagyi óra tölcsér perc van pont most!-magyaráztam. Kuncogva engedte el a kezem és bólogatott.

-Láttam hova rejti apa a fagyit.-osztotta meg velem a titkát. Vigyorogva kacsintottam rá és felálltam, hogy arrébb állhassak az útból.

-Akkor futás vagy én eszem meg az összeset!-ettől a mondattól rögtön szaladni kezdett. Megvártam, amíg a házba nem ér és megfordultam a kutya felé komoly tekintettel.-Mit csinálsz itt Sirius?-kérdeztem és a kutya elé léptem. Az bebújt a bokor mögé, majd meztelenül jelent meg előttem, nem is zavartatva magát. Megköszörültem a torkom és minden erőmmel próbáltam a szemkontaktust megtartani, ahelyett, hogy vándorolt volna a tekintetem.