Treasure Asahi

109 5 0
                                    

~Asahi szemszöge~

-Asahi hogy hogy nem nevetsz? Nem értetted a viccet?-kérdezi egyik osztálytársam, mikor mindenki nevet körülöttem a poénon, én meg csak fa pofával ülök köztük.

-De értettem-vonok vállat. Valójában tényleg vicces volt, megértem miért nevet rajta mindenki, de én képtelen vagyok...

Kiskoromban már tudták hogy velem problémák vannak. Elestem, konkrétan a csontomig lehorzsoltam a bőröm és mégse potyogtak a könnyeim, semmi reakcióm nem volt rá.

-Kisfiam, ez nem fáj?-nézett a vérző lábamra apám, miközben indultunk a kórházba.

-De, nagyon-feleltem, majd újra csak az ablakon bámultam ki, mintha csak arra válaszoltam, volna hogy éhes vagy?.

Soha nem tudtam kimutatni az érzelmeimet. Kezdetekben magam se tudom miért, bár lehet hogy ez, nem is furcsa. Ki tudja, hogy egy kis óvodás gyermek mit miért tesz? Lehet azért nem tettem mert apám, a példaképem nem sok érzelmet mutatott ki, lehet azért, mert bármit csináltam a nővérem rohant hozzám és mint egy hülye gyereket dajkált.

Mikor még kisebb voltam emlékszem egyszer borzasztó nagyot estem. Legalábbis én úgy éltem meg, visszagondolva nem volt olyan rossz. A nővérem rohant hozzám és elkezdet vigasztalni majd napokig mint egy életképtelent kezelt. Ez határozottan hozzátett ahhoz hogy nem akartam kimutatni a fájdalmam.

Viszont a határozott fordulópont általános iskola volt. Az osztályom nagyon rossz volt, tele bunkobbnál bunkobb emberekkel, köztük életem megrontójával Akiroval. A népszerű srác volt, aki úgy érzete mindenkinél felsőbb rendű, ezért át is taposhat rajta. Többek közt rajtam is...

Bármit tettem az csak rossz lehetett, folyamatos lelki terror alatt voltam. Napi szinten bántalmaztak. Ha kimutattam, hogy fáj akkor többet kaptam, hogy lássák a fájdalmam jobban, ha boldog voltam, azért kaptam többet. Egy idő után realizáltam, hogy könnyebb ha nem teszem ezt meg. Ha mindig a semleges arcomat mutatom, nem lesz akkora izgalom.

Lehet, hogy a srác elment tőlünk még alsós korunkba, de addigra már annyira megszoktam ezt az egészet, hogy nem voltam képes visszarázódni a normális életbe. Senkinek nem meséltem el ezt, így segítséget se tudtam sehonnan kérni. De nem is akartam nekem tökéletes volt a rendszer, amit kifejlesztettem nem kell más.

Csak hát senki az osztályodban nem tudott erről. Nem mertem senki felé barátilag se nyitódni, így inkább csak a csendes megfigyelő lettem, aki mindenhol ott van, de senki nem veszi észre. Ezzel nem volt baj, de mellé nem is tudtam kimutatni az érzelmeim. Ezt meg valahogy mindig észre vették, és rendszeresen le is kezeltek miatta.

-Ashai van neked szíved? Hogy hogy nem sírsz?

-Ashai te olyan sótlan vagy, semmilyen viccet nem vagy képes értékelni.

-Nem hiszem el, konkrétan most rúgtak fejbe egy labdával és azt állítod, hogy semmi bajod. Asahi te biztos ember vagy?

Kaptam a hasonló megjegyzéseket az évek során, amik igaz egy része viccnek lent szánva, de nem éreztem annak. Kifejezetten degradálónak találtam, semmit nem tudnak az életemről még is beleszólnak. Lekezelnek csak azért mert nem vagyok két lábon járó boldogság, vagy bőgőmasina. Szerintem egyik se sokkal jobb mint a jelenlegi álláspontom, de a körülöttem lévők szerint igen.

Ezért is nem látom sok értelmét az életemnek. A szüleim felé se tudom kimutatni a szeretetemet pedig ha vannak emberek akik ezt igazán megérdemelnék, akkor ők azok. Mégis csak ők neveltek fel, vigyáztak rám éveken keresztül, segítettek nekem mindenben, de én mint egy hálátlan dög, ezt se tudom viszonozni.

Kpop birthday imagineWhere stories live. Discover now