Ezüst és skarlát ✔

21. Fejezet - Vörös naplemente

A lány megállás nélkül sírt, megpróbálva minden áron rábírni Zephyrust, hogy forduljon vissza. De hasztalanul. A szárnyas ló továbbra is repült sebesen előre. 

Amikor újra a felhők alá szálltak, erdővel borított dombok és egy magasabb hegycsúcs tárult eléjük. Zephyrus ereszkedni kezdett. A lány szíve beleremegett, amikor meglátta azt a bizonyos házat magányosan állni az erdő mélyén. Megérkeztek. Bár ő maga sem tudta, hogy örüljön-e ennek vagy sem. Lassan leszállt a lóról és körülnézett. Bizonytalanul lépkedett ide s tova, s ahogy ismét a ház felé fordult, egy lehelletnyi megkönnyebbülés járta át. Fellélegezve rogyott térdre, mintha csak haza ért volna, biztonságba. Még mindig kapkodva lélegzett, teste elgyengült volt a sebek és a hosszadalmas hidegben tartozkodás miatt. De legalább a nap most magasan volt, s sugarai lassan kezdték őt felmelegíteni a dermedtségből. A zöld fű is lágyan simogatta mezítelen lábát. Körülötte a táj hangos volt a madarak csicsergésétől. Feltekintett a tiszta, kék égre, majd újra a házra. S ahogy a kellemes szellő belekapott hajába, néhány könnyecseppet is elfújt viridián zölden csillogó szemeiből. Sírt. A megkönnyebbüléstől talán? Arca inkább fájdalmat tükrözött, bűntudatot és mély bánatot.

- Mégis hogy lehet jogom itt lenni ... nélküle?!? - hallatszodt a messzeségbe rekedt hangú kiáltása. Aztán újra magába roskadt.

Zephyrus oda lépett mellé, s gyengéden megbökte vállát. Majd látva, hogy nincs nagy változás, odatelepedett mellé. A lány mérgesen nézett rá, s jó néhányszor bele is ütött. Bár a szárnyas ló szó nélkül tűrte.

- Miért nem fordultál vissza?!? - hangzott újra meg újra a kétségbeesett kérdés. 

De nem jött válasz.

Míg végül már kiáltani sem volt ereje. A sok sírás már egészen fájdalmassá vált, szíve egyre nehézkesebben, már-már félelmetesen mélyeket vert. Próbált felállni, hogy bemehessen a házba, de nem volt ereje hozzá. Csak annyit tudott tenni, hogy nekitámaszkodott Zephyrus-nak, és bátyadtan nézett a távolba. Fáradt volt. Testileg és lelkileg is. Egy idő után már a szemeit sem tudta nyitva tartani. Aztán, amint lélegzetvétele kezdett lecsendesedni, végre elaludt...

- Hapciii! - rezzent meg a lány pár óra múlva, ahogy az egyre hűvösödő levegő ébredésre késztette.

Kinyitva szemeit észre vette, hogy Zephyrus ez idő alatt teljesen betakarta őt szárnyaival.

Köszönöm - görbült el ajka egy halovány mosolyra, miközben gyengéden megsimogatta gondoskodó barátját.

Ahogy jobban körülnézett, látta, hogy a nap már nem is volt az égen. Csak az erdő felett elvonuló vörössesen ízzó felhők jeleztét egykori jelenlétét. Az égbolt többi része már sötétbe burkolózott.

A lány hosszasan bámulta még az eget, továbbra is meghúzodva Zephyrus szárnyai mögött. Rég látott már ilyen gyönyörű naplementét. A színek ... annyira élénkek voltak, mintha csak vérezne az égbolt, befestve vele a fák lombjait is. A lány egy pillanatra magára tekintett. Kezein és lábain a sebek mocskosak voltak, a vér csomókban száradt meg rajtuk. Hasonlóképpen, egykori fehér ruhája is vörösesbarna árnyalatot vett fel. De jól tudta, hogy az bizony nem csak az ő saját vére. Beleremegett, ahogy az emlékek újra meg újra eszébe jutottak: a hideg tőr a kezében, a fagyos hó a lábai alatt, a dermesztő reggeli szél és áldozatainak forró vércseppjei a bőrén, amik mintha testébe szívódnának örök bizonyítékul arra, hogy ő valóban egy gyilkos. Teste ösztönösen összehúzodott az újból feltörő bűntudat súlya alatt. Közben a haja teljesen előrecsúszott, eltakarva könnyes arcát.